Future Management | Maylor/Queen [HU!]

50. "Szeretnéd, hogy egyedül hagyjalak?"

            Még mindenki aludt, mikor Alicia kilépett a társasház lépcsőházából az utcára. A hűvös hajnali szél megcsípte az arcát, így gyorsan begombolta a kabátját és útnak indult. Nem tudta, hova megy, csak azt, hogy mennie kell. Kicsit egyedül akart lenni, szüksége volt egy kis szünetre. Nagyon megviselte, ami az éjjel történt. Hogy újra hallhatta Ádám hangját, majd újra hagyta elveszni. Hogy a fiú visszatért a halálból, de csak azért, hogy aztán megint eltűnjön örökre. Túl sok volt ez Aliciának.
Addig bolyongott az utcákon, míg a hajnali köd teljesen fel nem szállt és a nap sápadtan ki nem bukkant a felhők mögül. Ekkor jött rá, hogy mennyire álmos. És hogy mennyire éhes. Kávéra és egy szendvicsre volt szüksége, hogy tisztán tudjon gondolkodni. Összeszedte hát magát és elindult, hogy keressen egy kávézót, ahová beülhet. Miután megtalált egy kicsi, teraszos kávézót, úgy döntött, ez lesz a megfelelő hely ahhoz, hogy elbújjon az egész világ elől. Kért egy kávét és egy szendvicset, majd bevackolta magát az egyik sarokban álló asztalhoz. Semmi másra nem vágyott csak arra, hogy mindenki szeme elől eltűnhessen.
Szerencséjére a kávézóban nem voltak sokan. Amikor belépett, rajta kívül csak egy idősebb bácsi olvasott újságot az egyik asztalnál, valamint egy fiatal lány kért elvitelre egy szendvicset. Miután elment, nagyon sokáig ketten – Alicia és a bácsi – ültek csak a helyiségben. A pult mögül, a konyhából halk edényzörgés hallatszódott, amihez néha folyóvíz hangja csatlakozott. Aliciát megnyugtatták ezek az apró neszek. Ez mutatta meg neki, hogy bár ő teljesen összeomlott, a világ nem állt meg. Bár Ádámot már soha többé nem fogja hallani, talán sikerrel jártak odaát és lezárták a rést. Megmentették a világot és ennek hála, ő most itt ülhet és ihatja a kávéját, eheti a szendvicsét.
Hirtelen kinyílt a kis kávézó ajtaja. Alicia oda sem nézett, minden figyelmét az evésnek szentelte, azt azonban érzékelte, hogy ketten érkeztek. Pár percig válogattak az ételek, közt, majd rendeltek, fizettek és elindultak kifelé. Semmi rendkívüli. Majd-
- Alicia?
A lány azonnal felkapta a fejét. Az egyik fiú már fél lábbal kint volt a kávézóból, de a másik megállt félúton az ajtó felé, a pult előtt és egyenesen az ő eldugott asztala felé nézett. Alicia arcából kiszaladt a szín.
- J-John...
Ne, ezt egyáltalán nem akarta. Nem akart találkozni senkivel, főleg nem vele! Miért kellett pont ide jönnie? Nincs elég kávézó a városban? Hirtelen sírni lett volna kedve – nem akarta, hogy Deaky így lássa. De a fiú ekkor a társához fordult:
- Menj csak előre. Majd utolérlek – az ismeretlen biccentett és kilépett az ajtón, Deaky pedig elindult Alicia felé, hogy félszegen leüljön mellé az asztalhoz. – Ne haragudj – hebegte. – Nem akarlak zavarni, csak... Nem nézel ki túl jól, minden rendben?
- É-én... - Alicia nem tudta, mit mondjon. Nem akarta elküldeni a fiút, de azt sem akarta, hogy ilyen állapotban mellette maradjon. Borzasztó érzés volt az, hogy fogalma sem volt, mit akar. – Én csak... - annyira tanácstalan volt, hogy nem bírta visszatartani a könnyeit, Deaky arca pedig rögtön riadt kifejezést öltött.
- Alicia, jól vagy?
- Ne haragudj! – szabadkozott a lány az arcát törölgetve. – Ne haragudj, én csak... - össze kellett szednie magát, tudta, hogy nem omolhat össze. Ezt már rég meg kellett volna tanulnia Lilybell-től. Egy pillanatra lehunyta a szemét, megköszörülte a torkát, majd nagyon halványan elmosolyodott. – Egy nagyon régi barátom... meghalt az éjjel – igen, ez volt a legjobb válasz abban a helyzetben. Nem hazudott, de nem is mondta el teljesen az igazat. – Sajnálom, csak... Nem gondoltam, hogy összefutok itt bárkivel is – kapkodva megpróbálta letörölni a könnyeit az arcáról.
- Nagyon sajnálom – suttogta Deaky és biztatóan megszorította Alicia karját. – Tudok valamiben segíteni?
- Kedves vagy – szipogott egyet a lány, mire John azonnal nyújtott neki egy zsebkendőt. – Köszönöm – mosolygott fáradtan Alicia. – Tényleg nem akarom elrontani a napodat...
- Ne viccelj – csóválta a fejét a fiú. – Szívesen segítek, amiben tudok. Nem tudom, szeretnél-e róla beszélni, de...
- Talán majd egyszer – hárított Alicia. – Még túl friss az emlék.
- Megértem – biccentett Deaky. – Szeretnéd, hogy egyedül hagyjalak? Vagy elmehetünk sétálni, ha ahhoz lenne kedved.
- Annak... annak örülnék – hebegte a lány, miközben érezte, hogy elpirul az arca. – De tényleg nem szeretném rabolni az idődet. A barátod már biztos vár.
- Meg fogja érteni – villantott egy angyali mosolyt Deaky és a kezét nyújtotta, hogy felhúzza Aliciát a székéről. A lány felvette a kabátját és segítségképp odavitte a pulthoz a tányérját és a poharát, majd, miután John kinyitotta neki az ajtót, zsebre tett kézzel kilépett a kávézóból.