𝐀𝐌𝐀𝐑𝐀𝐍𝐓𝐇 ━ ᴀɢᴇ ᴏꜰ ᴅʀᴀɢᴏɴꜱ | 𝐓𝐡𝐞 𝐖𝐢𝐭𝐜𝐡𝐞𝐫

𝟷. 𝙵𝚊𝚛𝚔𝚊𝚜𝚘𝚔

───※ ·❈· ※───

───※ ·❈· ※───

Roggeven városa mindig is kicsiny településnek bizonyult, a csendes, háborútól érintetlen természet lágy ölén töretlen szépségében tengette mindennapjait. Kevés dolog dúlta fel a népét, egyszerű parasztok lakták csupán, egy pár kereskedővel és némi halásszal. A város a Duppa folyótól nem messze feküdt, s bár a hagyományos kereskedelmi zónán kívül esett, mindig akadtak erre vándorok és kereskedők, akik csak a vásárnapokat várták meg, hogy eladják portékáikat, majd továbbálltak.
Az idő borult volt, vastag felhők gyűltek az általában tiszta, napos égen, s egész nap szemerkélt az eső, az utakat sártengerré változtatta, melyen az emberek káromkodva járkáltak, lévén, hogy mindig beletapadt a lábuk a vastag, fekete dagonyába. Egy sárga kanca léptetett az emberek között, akik morogva ugrottak félre, néha elmondtak egy szitkozódást a lovon ülő férfinek. Fekete csuklyáját arcába húzta, ruhája, fekete bőrrel fedett páncélja sáros volt, alvadtvér feketlett rajta, köpenye megszaggatott, mint akit farkasok kaptak el az erdőben.
Sőt, nem is farkasok, igazából. A férfi egy pár nekrofág társaságát élvezte az éjszaka. A Roggevenbe vezető útja felétől üldözték eleinte, majd szembeszállt velük. Nem sok volt, összesen öten ha lehettek, s egy két kardcsapással elintézte őket valóban, de attól még ugyanolyan fáradság kínozta, mint négy nappal ezelőtt, amikor elindult Mirtből. A sárga is fáradt volt már, kimerülten prüszkölt egyet, amikor a férfi leszállt hátáról a Pajkos Csődör fogadó előtt. Szürkült már, mire odaért, vagy csak a viharfelhők miatt látta az időt sötétnek, ezt nem tudta eldönteni, a fáradtság elvette eszét. Feltépte a fogadó rozoga, vaslapokkal megerősített ajtaját, s belépett a sörbűzös helyre. Nem volt egy bárói szállás, de a hideg és veszélyes erdőnél mégiscsak jobb egy éjszakára. Legalább meleg van, és ritkábban törnek az ember életére. Benn gyertyafény mellett ittak és hangosan szórakoztak a legények, parasztok, kereskedők, lengén öltözött nők társaságában, s ahogy elhaladt mellettük, némelyikük egy-egy kíváncsi, már-már meglepett pillantást vetett felé. Megszokta már ezt a lekezelő stílust, a megvető pillantásokat, azt, hogy a kivert kutyával jobban bánnak, mint vele, így már levegőnek nézte az őt bámuló népeket. Leült egy üres asztalhoz a sarokban, majd nem sokkal később a felszolgáló lány felvette a rendelését. Egy korsó sört kért, főtt csülökkel, s amint rágondolt, szájába nyál szökött. Régen nem evett már főtt, valamire való húst, így igen jól fog már neki esni. Bár, lehet a kontó után három napig koplalnia kell majd, de megéri mindenféleképpen. Hosszú volt az út, csendes, s most kéretlen zajként tört rá a duhajkodó népek hangzavara. A leány meghozta neki rendelését, s ő mohón nekilátott. Le is gyűrte az egészet szinte, s már a ser felével is végzett, amikor is egy ember lépett az asztalához. Nem ült le, de a férfi felnézett rá a korsóból.
– Vóna' munka számodra – kezdett hozzá a fickó. A piszkos kezeiből, szakadt ruházatából ítélve földműves lehetett, ezt Geralt is tudta nagyon jól. – Valami tizedeli a buzáinkat, no meg a bárányokbul is eltünt egy pár tegnap virradóra.
– Miből gondolod, hogy egy szörny az? – Geralt hátradőlt – Lehet csak egy rosszakaród is.
– Kivéreztette a szegény jószágokat, oszt kilógatta őköt' a nagyságos úr kapujára – érkezett a válasz azonnal. A paraszt, bár kicsit tartott Geralttól, reménykedett abban, hogy a vaják majd talál megoldást a problémára. – Osztán a régi romokhoz is vezetett egy pár nyom – tette hozzá – aszondják a rossz szájak, hogy régen, még az emberek előtt jóval, az a hegyesfülüek tanyája vót, ej... én nem tudom mi az a sátánfajzat, ami kigyütt onnét, de bizton állíthatom, vaják uram, hogy csak rosszat hozott a családomra. Tudja, hogy mennyi veszteség az a hat birka?
– Száz korona – Geralt végigmérte a parasztot megint – a felét most, a felét, ha már végeztem a bestiával.
– Megbeszéttük – a jobbágy egy kis bűrszütyőt dobott a zsíros tölgyfaasztalra – azt lehet-é tudni, hogy mi az a valami ott?
– Szakmai titok – hümmögött a fehér hajú férfi, de még lövése sem volt arról, hogy miféle lény lehet az, ami ilyen módon ölne és ennyire alaposan elrendezne mindent.
A paraszt köszönetképp bólintott egyet, majd gyorssétában eliszkolt az asztaltól, talán attól tarthatott, hogy a vaják leharapja a fejét, vagy megsüti a máját reggelire és a szívét még dobogva tépi ki mellkasából.
Geralt hátradőlt a padban, s valóban, megakasztotta a paraszt által adott személyelírás. Nem ismert egy olyan lényt sem, ami szándékosan kirakatba teszi az aktuális vacsoráját, vagy kedve szerint szárítja egy mocskos kőoszlopon fejjel lefelé felkötve a zsákmányát, a belső szervek érintetlenül hagyása pedig egyenesen abszurdum volt számára. Ha ez egy normális eset lenne, és mondjuk a bárányok az ólban lennének kibelezve, máj és szív nélkül, megmondaná, hogy egy vérfarkas az, vagy valami lidércféle, de így... halovány gőze sem volt arról, hogy mi az a valami, ami a „hegyesfülüek tanyájábul" jön elő. Geralt a maradékok fölé könyökölt, s miközben elmélkedett, lassan elnyomta az álom, s pár perc múlva a padra támaszkodva már horkolt is.