𝐀𝐌𝐀𝐑𝐀𝐍𝐓𝐇 ━ ᴀɢᴇ ᴏꜰ ᴅʀᴀɢᴏɴꜱ | 𝐓𝐡𝐞 𝐖𝐢𝐭𝐜𝐡𝐞𝐫

𝟼. 𝚅𝚒𝚑𝚊𝚛

───※ ·❈· ※───

───※ ·❈· ※───

Nyugodtan emelkedett a nap egyre magasabban a keleti horizont fölé Mocsárosvég panorámáján. Szélcsend volt, s emiatt a távoli mocsár bűze lassan telepedett a kis falura, melynek utcái a hajnali pirkadatban teljesen üresek voltak, némák, egy árva lélek sem járta őket. Az itt lakók tartottak az éjszaka kószáló lidércektől, emiatt ritkán is jártak ki napszállta után, csak nagyon indokolt esetekben. Furcsa környék volt ez, ahonnan a részeg férfiak még napnyugta előtt vánszorogtak haza a kocsmából és nem duhajkodtak kinn esténként, s a betörések és rablógyilkosságok száma is jóval csekélyebb volt.
Nem is csoda, hiszen az emberevő bestiáktól mindenki rettegett, még a legtapasztaltabb haramiák is.

Lina a csendes szoba ablakánál állt, s azon kifelé egyenesen a felkelő napot figyelte. Már menetre kész volt, teljes páncélzatban állt az ablak mellett, viszont kardjai még a komód mellé voltak támasztva a tegezzel és a leidegzett íjjal együtt. A szobán áthasított Geralt hangos szuszogása, mely még nem számított horkolásnak, de valódi pihegésnek még annyira sem. Lina a válla mögött nézett át, szemöldökei összecsúsztak, ajkait összeszorította és úgy nézte a férfit, ahogy a kislány oldalán átvetve kezét alszik.
Próbált nem arra gondolni, amit tegnap mondott neki Geralt. Próbálta elterelni a figyelmét Yenneferről, a nőről, a banyáról, akit a vaják előrébb helyezett a szívében, mint őt. Miért is foglalkoztatja ez! Hiszen egy vaják nem lesz szerelmes, s köztük sem volt semmi afféle kötelék, ami előírná Geraltnak a holtig tartó hűséget. Ők ketten csak sorstársak, akiknek időről időre összefonódnak életfonalaik, s akiket egy közös cél kovácsol igazi csapattá, nem pedig az érzelmek.
És ez így van rendjén.
Lina sóhajtott egy nagyot, s még elnyelte a kikívánkozó könnycseppeket, felkapta a hátára pároshüvelyét, majd a tegezt, melybe beleállította lehúzott íját is.
Vállára vette a málháját és kilépett nesztelenül a háló ajtaján.
Kinn, a tágas nappaliban Kökörcsin gubbasztott az asztalnál. Fején már ott virított jellegzetes kócsagtollas sipkája, éppen a bíborra színezett bőrkötéses noteszébe jegyzetelt szorgosan, smaragdzöld, díszes mentéje mellkasánál ki volt gombolva, alatt fehér inge ziláltan szétfűzve félig. Vékony ujjai gyorsan mozgatták a pennát, tekintete ide-oda cikázott a lapon, nyelvét figyelmesen kipréselte összeszorított ajkának jobb oldalán. Észre sem vette, hogy Lina lassú léptekkel az asztalhoz sétál, csupán arra kapta fel a fejét, hogy a leány kihúzza a széket, s leül rá.
Találkozott tekintetük, miközben Lina az asztalra könyökölt és Kökörcsin naplója felé bökött fejével. – Min szorgoskodsz?
– A tegnapelőtti rajtaütésen – visszamerült munkájába. Még befejezte az utolsó mondatot, majd diadalittas, büszke tekintettel emelte maga elé a kis könyvecskét. – S akkor körülzárták őket. Mint az erdei farkasok a sérült őzet, acsarogtak és vihogtak, csattogtatták álkapcsukat, miközben kardjaikkal törtek a két vaják életére. Egy átlagos embernek, egy halandónak ekkor minden bátorsága inába szállt volna, de a Fehér Farkas és hű társa, Amaránt leánya nem riadt meg. Szembenéztek a vadakkal, s még mielőtt azok támadhattak volna, egytől egyig levágták mindet, ezzel megmentve a kis hercegnőt és a neves bárdot...
Lina grimaszolt egyet Kökörcsin jelzőin, de a hercegnő szónál megakadt. Szemöldökei furcsállóan összeszaladtak, s hirtelen vágott Kökörcsin históriájába. – Hercegnő?
A bárd a leányra kapta égkék tekintetét. – Pontosan. Geralt nem mondta el? – Jól láthatóan zavart volt maga Kökörcsin is, amikor Lina értetlen fejét figyelte.
A leány felsóhajtott. – Gyere, menjünk le.
– De a... többiek?
– Majd jönnek – Lina kinyitotta az ajtót, s válla mögött pillantott vissza a bárdra, aki követte.