𝐀𝐌𝐀𝐑𝐀𝐍𝐓𝐇 ━ ᴀɢᴇ ᴏꜰ ᴅʀᴀɢᴏɴꜱ | 𝐓𝐡𝐞 𝐖𝐢𝐭𝐜𝐡𝐞𝐫

𝟾. 𝚂á𝚛𝚔á𝚗𝚢𝚟é𝚛 é𝚜 𝚔𝚊𝚔𝚞𝚔𝚔𝚏ű

───※ ·❈· ※───

───※ ·❈· ※───

Halkan kopogott az ablakon az eső, Lina pedig az ágyban fekve hallgatta azt. Mellette feküdt a kislány, platinaszőke haja arcába lógott, s minden egyes mélyebb, karcos szusszanásánál lágyan fújta fel maga előtt. Köhögött egyet, majd átfordult a másik oldalára, Geralt felé. Lina ezután csak nézte a mélyen alvó vajákot, lehunyt szemhéját, mely alatt szemgolyói szélsebesen ide-oda cikáztak, bizonyára álmodott... mélyeket szusszant, néha egy-egy horkantás is elhagyta résnyire nyitott száját, ami megtörte az eső halk zuhogásának hangját. A nap felkelt már, de a szürke, vastag felhőréteg beterítette még mindig az eget, ami miatt nem sütött be szép, tavaszi fény az ablakon, helyette szürke félhomály derengett kinn. A kakas már sokadszorra elkukorékolta magát, így Lina gyanakodott, hogy olyan nyolc óra környékén van már az idő. Ciri még köhécselt egyet, mélyet és durvát, amikor a félvér kikelt az ágyból és magára rángatta bőrnadrágját. Egy alsóneműben és a fehér, bő ujjú és derekú ingjében aludt el, amit aláöltözetként használt az esetek nagy részében a páncélzata alá. Lecsúszott jobb válláról a lenge len anyag, amikor a tükör elé állt és fésülködni kezdett. Derekáig is ért már fehér haja, amit a mókusszőrből készült, puha bontófésűvel egy perc alatt egyenes, selymes fényűre fésült. Leoldotta derékszíjáról a bordó szalagot, majd egy alsó lófarokba fogta szemet gyönyörködtető hajzuhatagát, s felrántotta vállán az ingjét, lovaglónadrágját megigazította.
Az ódon, nyikorgó ajtóhoz osont, majd halkan nyitotta ki azt és bizonytalan léptekkel a nappaliba sétált.
– Szép reggelünk van, mi? – Nerobor az ablaknál állt, a kandalló bal oldalán annak párkányára támaszkodott, s amikor Lina kilépett az ajtón, szeme sarkából sandított rá.
A félvért ekkor csapta homlokon a felismerés. Teljesen el is felejtette az éjszaka folyamán, hogy összeszedte ezt a nagyra nőtt gyíkot és az még most is itt tanyázik a nappalijukban.
– Elég nyeszlett akkor a rövidtávú memóriád – közölte Nerobor, mosolyogni kezdett.
– Látom jobban vagy már – morogta Lina, s lecövekelt az ajtónál, szíve pedig gyorsabb tempót kezdett el diktálni, amikor a bestia őfeléje indult el elegáns lépteivel.
– Az igazat megvallva – a sárkány megállt az asztalnál, majd helyet foglalt az ablak felé eső asztalfőnél. – Szörnyen éhes vagyok.
– Találó – gondolta Lina.
– Szándékosan fogalmaztam így – érkezett azonnal a válasz, egyenesen az elméjébe, attól az érces, hátborzongatóan csábító hangtól.
– Miért szereted ezt?
– Mert így csak az hallja a mondandómat, akinek tényleg szánom – tekintete Lina vörös tekintetéhez kapcsolódott, s el nem eresztette volna addig, amíg a leány el nem fordul. Az eső halk kopogása hallatszott a néma szobában, amikor Lina a férfi mellé lépett, keze az alak jobb vállára csúszott és letolta forró bőréről a vajszínű ingjét. Gyomrában megmagyarázhatatlan volt az az érzés, amit keltett benne a bestia puha, forró, fehér bőrének tapintása, amikor kioldotta a kötést és óvatosan letekerte az érintett területről. Nerobor halkan felszisszent, acsargott is fenyegetően, s amikor sebe felszabadult a kötés alól, maga is elkezdte vizsgálni smaragdzöld szemével. – Már szebb, sokkal – közölte Lina halkan.
– De nem elég szép – morogta a férfi, hangjában egy kevés aggodalom sejlett fel.
– Mióta nem ettél? – A leány válogatni kezdett az asztalon felállított üvegcsék között, keze megremegett Nerobor halk hümmögése hallatán. Mégiscsak egy sárkány, egy ragadozó, egy vadállat az, akivel beszél, aki vadászik és élve, egészben falja fel a zsákmányát.
Lina tekintete a férfire csúszott. Bizonyára, nem ebben az alakban. Ebben az alakban csak a leányok szívét falja fel egészben, csócsálja meg és köpi ki.
– Ha nem figyelsz oda, a végén még valami mást keversz a kotyvalékodba – a férfi elmosolyodott, majd bal kezével beletúrt barna, fürtös hajába. – Arról elmélkedj, ne rólam.
– Mit szólnál ahhoz – Lina indulatosan vágta le az asztalra kezét és hirtelen Neroborra nézett – hogyha kiszállnál a fejemből és hagynál nyugodtan a saját – hangsúlyozta ki – gondolataimmal?!
A sárkány halkan, önelégülten nevetett, s fejét a kandalló felé fordította. Arca oldalról legalább olyan természetfelettien tökéletes volt, mint szemből, karakteres, éles állvonala és egyenes, formás orra igazi lovagias összhatást keltettek.
Viszont ő közel sem a lovag volt.
Hanem a sárkány, akit a hős, hazaszerető lovag megöl és a királya elébe viszi a fejét.
Alina a kezébe fogott egy üveget, kipattintotta az azt lezáró fadugót és két ujját beledugva egy fehér krémet szedett ki belőle. – Maradj veszteg – sóhajtott, amikor a sárkányhoz lépett. Már nem mondta, hogy fájni fog, de Nerobor sejtette, hogy ez Lina mondatának elhallgatott, második egysége.
Ez pedig be is bizonyosodott, ugyanis amikor a félvér a sebre kente a fehér, mezei kakukkfű szagú kotyvalékot, Nerobor halkan felmordult és smaragd szemei megvillantak. – Ménkű és pokol! – Mellkasa hevesen emelkedett fel és le, miközben acsarogva fújtatott.
– Tudom milyen érzés – közölte semlegesen, nyugodt hangon a leány, majd előhúzott egy textilbelsejű bőrerszényből egy újabb kötözőt. – Idővel enyhülni fog a fájdalom, akkor már csak bizsereg és kellemes érzést okoz.
– Most majdnem mondtam egy hasonlatot, de úgy vélem, hogy ahhoz még tapasztalatlan vagy – vigyorgott diadalittasan a férfi, miközben Lina átvetette a hóna alatt a feltekert textilcsíkot. Ennek a mondatnak a hallatán egyből tudta, hogy a pimasz alak mire céloz, s egy tudatos mozdulattal kezét erősen rányomta a nyíl által okozott, még mindig gyulladt sebre.
Nerobor izmai megfeszültek, felüvöltött volna fájdalmában, de mivel rajtuk kívül még mindenki aludt, így csak egy halk, de viszont nagyon erős és fenyegető morgást hallatott. – Óvatosan játszadozz a felcsereddel – suttogta Lina a férfi fülébe – szörnyeteg.
– Ne aggódj, egyszer majd én kerülök felülre – fejét hirtelen kapta a leány felé, s arcukat csak egy arasz választotta el egymástól. Érezte a lányban felgyülemlő összes indulatot és azt a mérhetetlen félelmet, amit ő keltett életre benne éles szemfogaival és zöld kígyószemével, s ez a hajadon lábait remegésre késztette és lassan verő szívének tempóját megkétszerezte. – Csak úgy árad belőled a félelem bűze – acsarogta a leányra, majd megragadta karját – ne akard magadat erősnek beállítani, mert tudom, hogy nem vagy az. Félsz tőlem és ezt több mérföldről kiszagolom, kicsikém – közölte lassan, ridegen, mégis mérhetetlen forrósággal hangjában, kiközben tekintete fel-alá cikázott Lina testén. – Látom minden gondolatodat magam előtt és hallom a fejedben üvöltő hangokat, érzem a félelmedet és a vágyadat – minden egyes mondata végén elvigyorodott cinikusan, közben Lina remegő karját szorongatta - nem tudsz hazudni nekem.
– Lina... – a hálószoba ajtaja kinyílt, melynek hatására Nerobor zavartan ellökte magától a félvér karját. Lina lába még mindig remegett, s egy lépéssel odébb is állt a széken ülő sárkány mellől, úgy nézett az ajtóban megjelenő kócos kislányra.
Ciri megtörölte szemét, kócos haját hátrasimította és egy mély, érces köhögés szaladt ki apró száján.
– Mi a baja?
– Semmi közöd hozzá... – Lina ajkait összeszorítva fordult indulatosan Nerobor felé. Nem akarta, hogy Ciri közelebb jöjjön, féltette a sárkánytól és nem akarta, hogy komolyabb beszélgetésbe elegyedjen vele.
Nem bízott benne.
Bár, ki is bízna egy olyanban, mint Nerobor?
A kislány fáradtan, erőtlenül kóválygott közelebb, majd felugrott a neki magas, kemény tölgyből faragott székre és az asztalra könyökölt. Köhögött még egy erőset, amikor Neroborra nézett.
– Mi a baj, kicsi leány? – A férfi hangja most lágy volt, dallamos, közel sem olyan agresszív és utasító, mint amilyen Linával. Smaragdzöld tekintete összefonódott a kis Cirilla hercegnő élénkzöld szemével, aki elpirult és óvatosan elmosolyodott. – Na, ne légy szégyellős... egy hercegnő sosem az.
– Fáj... pont itt – megfordult a széken és apró háta közepére mutatott – amikor levegőt veszek... és ha köhögök.
Nerobor azonnal Linára kapta tekintetét, szabályszerűen aggodalom ült szemében, majd felállt az asztal mellől, mire a leány minden zsigerében megfeszült. Lassú, kimért léptekkel állt a kis Ciri elé, aztán leguggolt hozzá és ismét összefonta annak tekintetét a sajátjával. Keze lassan a leányka homlokára csúszott, majd ajkát oldalra vonva kelt fel mellőle. – Hallottál már rémmeséket nagy lényekről, amik az égen repülnek és elragadnak bárkit? – Hangja rideg volt, miközben elvette az asztalról a kést, amivel nemrég Lina vágta méretre a kötszert.
Ismét megfeszült a félvér minden porcikája, s ő maga is tőrjéhez kapott. Nem bízott a bestiában, és egy késsel a kezében egyenesen életveszélyesnek titulálta.
– Igen... – Ciri bizonytalan hangja megremegett, amikor Nerobor a tűzhöz lépett és a kést beletartotta. Míg hevült a vas, addig kinyújtotta szabad kezét az asztal felé, s hosszú, csontos ujját elegánsan, mégis egyszerűen felfelé mozdította.
Az asztalon az üres üvegek közül kiemelkedett egy, majd illedelmesen a szörnyeteg kezébe repült. Ciri apró szájacskája nagyra nyílt, szemei felcsillantak a varázslatos jelenet láttán, s mosolyogva figyelte a magas férfit, amikor az az üvegcsét a kandalló peremére helyezte, s az izzó kést kiemelte a tűzből. Pár másodperc múlva tenyerébe vájta a pengét, ami sisteregve szaladt végig a finom, puha bőrön, s mentén vörös, forró vér buggyant ki. Nem tétlenkedett a férfi, akinek még szája széle se rezzent a vágás idejében, tenyerét az üvegcse fölé emelte és belecsorgatta vérét. – És azt is meg tudod mondani nekem, hogy hogy hívják őket? – terelni próbálta Ciri fénylő tekintetét az üvegbe csorgó vérpatakról.
– Sárkányok...
– Azt mondják, hogy a vérünk gyógyít – összeszorította markát, s mire elvette a félig megtelt üveg felől, már nem csöpögött belőle a vér, sőt, a seb is teljesen beforrt. Az asztalhoz sétált és lehelyezte a kis üvegcsét, benne a forró, gőzölgő vérrel, majd úgy kezdett el kutatni Lina herbáriadobozában, mintha csak a sajátja volna. Kivett egy tasakot, melyre szép, nyurga kalligráfiával „kakukkfű" volt írva. Amikor a három darab szárított levelet beleejtette a kis, vérrel félig telt üvegbe, az nagy, fehér füstöt vetve égett el, amely kifolyt a fiola keskeny száján. Furcsa, vér és mentalevél illat töltötte meg a levegőt, amikor Nerobor az ujjára vett egy keveset az általa összeállított, meglehetősen egyszerű főzetből és a kis leány elé guggolt ismét. Széthúzta fehér, lapos mellkasán a felsőjét, majd ujjával bedörzsölte a bőrébe a vörös kotyvalékot. – A kakukkfű fertőtlenít és segíti a tüdődnek a gyógyulását – tette hozzá alig hallhatóan, majd a kislány kezébe adta a fiolát. – Még ebéd után és napszálltakor, majd mielőtt elalszol, dörzsöld be a mellkasodat és a torkodat vele. Éppen annyit, amennyit elnyel a bőröd mindig.
Lina hitetlenül, mellei előtt összefont karokkal, kezében a tőrével figyelte a sárkányt, ahogyan felegyenesedik a kislány előtt, s lágy tekintettel fordul a félvér felé.
– Jó reggelt! – Kökörcsin lassan vánszorgott ki a hátsó kis zugából, már felöltözve szép, türkikék, divatos mentéjében, de arca még nem tükrözte ruháinak frisségét. – Mi ez a szag? – szippantott mélyeket a levegőbe és az asztalnál állókra pillantott.
Szemöldöke furcsállóan ugrott össze, amikor végigmérte a kis Cirit, kezében a vérrel teli fiolával, a magas bestiát és mellette a fehér hajú félvért.
– Gyógyfőzet – közölte Nerobor ridegen, majd a lócához lépett és felemelt róla egy fekete, toussainti módon hímzett ruhadarabot. Bekötötte bő ujjú ingjének madzagját mellkasánál, majd felvette a fekete mellényt és fejét magasra emelve, finom mozdulatokkal gombolta be. Felettébb szemrevaló volt, ahogyan göndör haját hátrasimította és egy visszafogott, fennhéjázó mosollyal mérte végig a díszes pacsirtamadarat.
– Te? – Kökörcsin a sárkányra mutatott. – Segítettél?
Alig hallhatóan nyílt a hálószoba ajtaja.
– Egy kölyök élete mindig fontos, mindegy, hogy miféle fajú – közöte Nerobor, miközben megigazította csuklóján a bőujjú ingjének páros gombjait. – Mellesleg, Alina megmentette az életemet. Annyival minimum tartozom, hogy én is megmentsem valakiét – az ajtóban álló vajákra pillantott – nagy felelőtlenség lenne a Meglepetés Törvényét kérnem nekem is. Habár, ez felétek hagyományként terjed már.
Geralt minden izma megfeszült. Tudta. Tudta, hogy Nerobor mélyen az elméjének alján jár már és minden nevet, minden képet önkényesen tesz magáévá, mert senki emberfia ezt meg nem tudja akadályozni. Éppen ezért, a vaják el halk morgással sétált el Nerobor és Lina között, hogy egyikre, hol másikra kapta a sárga tekintetét, majd helyet foglalt az asztalnál.
– Geralt... – Ciri szendén fordult a nagy férfihoz – éhes vagyok...
A termetes vaják csak morgott egyet, majd szó nélkül felkelt az asztaltól és a kijáratnak vette az irányt. – Hozok valami ételt, addig gondolkodjatok el rajta, hogy mikor indulunk tovább. – Becsukta maga mögött az ajtót, s egyedül hagyta a négy társát a szállásukon.
Nerobor ismét a kislányra nézett, s kedvesen mosolygott rá, viszont arra láthatóan ügyelt, hogy ne mutassa meg a leánykának éles fogait, nagy valószínűséggel nem akarta, hogy megrémüljön tőle. – Édesem... nem szeretnél egy kicsit aludni addig? Lázas vagy... úgy jobban hat a gyógykrém.
A kislány bólogatott álmosan, megtörölte szemét, s leugrott a magas székről. Lina egyszerre mozdult meg a sárkánnyal, aki ekkor Cirihez lépett, s hatalmas kezét a kislány vállára helyezte. – Gyere – suttogta neki, miközben elindultak a hálószoba felé. Alina már éppen gyűjtötte ahhoz a lendületét, hogy Nerobort elrántsa a kislánytól és agresszívan a lócára lökje, amikor a magas férfi hátrafordult és izzó zöld szemével Linát kezdte el méregetni. – Ha meg akarnám ölni, már rég megtettem volna – visszhangzott érces hangja Lina fejében, amikor kinyitotta az ajtót és bevezette rajta a kislányt.

A nappaliban csak a kandalló tüzén égő fának a halk ropogása, s a kinn csendesen zuhogó eső hangja hallatszott. Kökörcsin, szokásához híven a lócán ült és lantját hangolta, néha egy-egy dallamfoszlányt játszott el rajta halkan, a nagy asztal egyik végében Lina ült, a másikban pedig Geralt. A vaják félig kitolta a széket az asztaltól, s a kandallónál álló sárkányt méregette, akit ez láthatóan nem zavart, ugyanis ő leginkább csak gondolataiba mélyedve bámult kifelé az ablakon.
Lina először Geraltra, majd Neroborra nézett és lassan jobb lábát felhúzta maga elé a székre, karjaival átkarolta. Haja lágyan omlott le vállai előtt, amikor pillantása találkozott a kandalló előtt álló férfiéval. – Hogy van a sebe? – Geralt mély, rekedt hangja törte meg a csendet, ami miatt Lina kénytelen volt elszakadni a bestia smaragdzöld tekintetétől.
– Még mindig gyulladt...
– Toussaint felé tartotok, igaz? – Nerobor válla mögül sandított a vajákra. Érezte a férfin, hogy egyáltalán nem bízik benne, jobban is, mint Alinán, de mondhatni, ez már nem volt újdonság számára. Tudták az elejétől fogva, hogy ő milyen szerzet és emiatt előítéletesek voltak vele, akármit is csinált.
– Geralt? – Kökörcsin már-már kétségbeesett hangon intézte kérdését a csapat vezéréhez, miközben értetlen ábrázattal méregette azt.
– A sárkányok gondolatolvasók, Julian – közölte Lina, s nem értette, hogy ennek eddig a bárd miért nem állt tudatában. Kökörcsint egy olvasott, tanult nemesnek ismerte, igaz, hogy léhűtő és erkölcstelen is volt emellett, de tagadhatatlanul nagy tudással rendelkezett, főleg a kultúra terén.
– Nem mind – Nerobor megvonta vállát – csak néhányan.
– Nagy erejű mágiát használnak – egészítette ki Geralt.
A sárkány hümmögött egyet, vékony ajkai mosolyra húzódtak.
– Ciri... – lihegte a levegőbe Kökörcsin, hangjában bizonytalanság táncolt.
– Holnapra jobban lesz, s ha az eső is eláll, továbbállhattok – vágta rá azonnal Nerobor.
– És te? – kérdezett vissza a bárd.
Nerobor ismét elkapta Lina tekintetét. Érezte, ahogyan a leány teste megremeg és látta, ahogyan arca lassan vörösödni kezd.
Geralt felmordult. – Ő megy a maga útjára – hangján hallatszott, hogy nem tűr ellenvetést, ami Linából egy apró, undorodásra utaló grimaszt hozott elő.

───※ ·❈· ※───

A hálószobára csend szállt ismét. Este volt, de kinn még mindig zuhogott az eső, igaz, már nem olyan serényen, mint a reggel, de nem úgy tűnt, mintha hajnalig szándékozna elállni. A nagy ágyon már Ciri aludt, sokkal nyugodtabban szuszogott, mint a reggel, már nem torzult arcocskája fájdalmas grimaszba, amikor halkan köhécselt, s nem forgolódott össze-vissza. Lina az ablakpárkányon ült, vele szemben egy nagy karosszékben Geralt tisztította az ezüstkardját. Borotvaéles duplaélén megcsillant a gyertyák fénye, amik a kialudt kandalló párkányán álltak és egy kevéske világosságba borították a hűvös szobát. Végigtörölte a tiszta ronggyal, s közben fehér, zilált tincsei közül sárga macskaszemét Linára emelte. – Szó sem lehet róla.
– Geralt, a sebe még alig gyógyult valamit. Így a halálba küldenénk...
– Minket sem véd meg senki a haláltól, ha megsebesülünk – mordult fel a vaják, s az ezüstkardot határozottan a tokjába vágta.
– Itt vagyunk egymásnak – vágta rá a leány – neki senkije sincs...
– De ő egy sárkány! – Geralt agresszívan mutatott az ajtó felé. – Nincs szüksége pont a mi segítségünkre. Boldogul egyedül is.
– Képes lennél annak a tudatában itt hagyni, hogy ő egy kihalófélben lévő faj egyik képviselője? Azért nem végeztem ki, mert nem volt bűnös, és...
– Mert félted a faját – vágott szavába a vaják, majd kis hatásszünetet tartott – egyszer minden elmúlik – kihúzta a sárkányfejes tőrt a tartójából és azt is áttörölte.
– Élünk és élni hagyunk – Lina előre hajolt, Geralt felé, aki ekkor hirtelen kapta rá sárga szemét ismét.
– Te sem bízol benne – Geralt hümmögött egyet – mégis miért akarod, hogy velünk tartson?
– Nem tudom... furcsa érzésem van vele kapcsolatban...
A vaják cinikusan elvigyorodott. – Nem minden érzésedre kell hallgatnod.
– Segített Cirinek. Pedig semmi oka nem volt rá.
– A sárkányok ravasz lények – tette hozzá Geralt és ő is előre dőlt a karosszékben. – Nem mindig tiszta egy halandónak a szándékuk. Nagyon okosak és óriási varázserejük van, amit előszeretettel használnak is mások ellen. Biztosra veheted, hogy nem ok nélkül segített nekünk. Valami terve van, csak nem mondja el.
– Mi van, ha csak túl akar élni? Az egy elég nagyszabású, életre kiterjedő terv.
Geralt hümmögött.
– Ami csak akkor fuccsol be, ha meghal.