𝐀𝐌𝐀𝐑𝐀𝐍𝐓𝐇 ━ ᴀɢᴇ ᴏꜰ ᴅʀᴀɢᴏɴꜱ | 𝐓𝐡𝐞 𝐖𝐢𝐭𝐜𝐡𝐞𝐫

𝟹. 𝚅𝚒𝚜𝚜𝚣𝚊 𝚊𝚣 𝚘𝚛𝚜𝚣á𝚐ú𝚝𝚛𝚊

───※ ·❈· ※───

───※ ·❈· ※───

Drága Tiberiaan!

Most nem foglak eme levélben felséges királyomul szólítani. Nem annak ismertelek meg, s így búcsúzásomkor sem foglak így hívni. Nem tudom, hogy hol kezdjem el azt a hálálkodást, mely személyedet övezi azért, amit tett értem. Kimentettél a halál karmaiból és otthont adtál nekem a saját házadban és ennek tetejébe, leányodként szerettél.

Mivel mindig azt tanították nekem, hogy háláljam meg bárkinek a jóindulatát, ezért cselekedtem így. Négy évbe tellett, hogy letörlesszem hatalmas adósságomat, s még most is azt érzem, hogy egy életen át fizetnem kell neked.

De most megkérlek valamire.

Megkérlek arra, hogy ne neheztelj rám, amiért a hajnali napsugarak ágyamat üresen találják. Bizonyára, mikor ezeket a sorokat olvasod, már te is tudod, hogy miért cselekedtem így.

Egyszer azt mondtad, hogy keressem a saját utamat.

Most is azt teszem.

Kérlek, ne fordulj nevem felé utálattal, amiért elhagytam Metinna várának biztos falait. A Sorsom hangja szól hozzám most, az éjszakai szél besúgja az ablakomon, hogy mennem kell.

Kérlek, értsd meg.

Tudnom kell, hogy mi vár még rám ebben a nyomorult életben. Hogy van-e még valami szép és jó e falakon túl, s hogy mennyit ér a segítségem és a szellemem másoknak.

Remélem, egyszer az életben még találkozunk és újra térdet hajthatok nagyságod előtt.

Köszönöm mindazt a jót, amit értem cselekedtél, Tiberiaan, Geredor fia, Metinna királya. Az Istenek vigyázzák a te és utódjaid ösvényét az élet sötét erdejében!

Tisztelettel a legbecsületesebb alattvalód,

Lyriai Alina.

Az éjszakai néma sötétségben kelt ki ágyából, s két gyertyát gyújtott meg a szobában. A nagy szekrényhez lépett, mely az ablak falán állt, szemben az ágyával és négy esztendő hosszú ideje alatt lakat szorította füleit össze. Kattant a lakat a halotti csendben, aláhullt a földre a mezítelen, karcsú test előtt, majd kitárult nyikorogva a két szárny. Benn, a hatalmas szekrény belsejében csak egy dolog állt. Egy állványzat, egy páncéllal rajta. A páncél nem acélból készült, s nem voltak rajta arany és drágakő-berakások, nem ragyogott az ezüst és a bársony, s egy birodalom címere sem díszítette. Egyszerű, bőrből készült, felsőtestet védő páncélzat volt, fekete cserzett bőrből, hozzá comb és lábszárvédő erősítésekkel, melyek ugyanúgy a bábu megfelelő testrészére voltak felkötözve.
Lina felvett magára egy pár fehérneműt, alakját egy fekete, vékony lenből készült ingbe és egy fekete, alakjához tapadó bőrből készült lovaglónadrágba rejtette, majd derekára igazította fekete fűzőjét.
Mély, fájdalmas sóhaj hagyta el telt ajkait, amikor leemelte a páncélt az állványzatról. A cserzett bőr ismerős tapintása nevetve simult mellkasára és jóval csípője fölé ért, alatta megmutatkozott a fekete bőrfűző.
Megszorította oldalt a madzagokat és a combjára erősítette a védőket. A nadrág speciálisan ehhez a védőpárhoz illeszkedett, hiszen olyan bújtatókat varrtak rá, amiken a páncélzat bőröveit átdugva tökéletesen a helyükön tartották a fényes, kemény védőfelszerelést. Speciális öltözet volt ez, tündemódra, emberi kéz által Lina alakjára szabva.
A sarokból elővette a hüvelyeket. Páros kard. Egy, ezüst, a szörnyek ellen, melyek az erdőket járják, s egy, acél, azok ellen, amik a kőfalaik mögé bújnak.
A kardokat tartó hüvely szíját átvetette mellei között, melyeket most feszesen lenyomott a bőrpáncélzat, majd a szíjtartó csatokat méretre húzta. Érezte, ahogyan a kardok egyenesen merednek markolattal a plafon felé a hátán, s újra azt az ismerős súlyt hozzák magukkal, amit már régen nem érzett.
Három és fél esztendeje már.
Torka elszorult, amikor a leeresztett íjat a kezébe fogta. Az ideg még fel volt kötve egy selyemszalaggal a testhez, s mellette ott állt a tegeztartó. Sötétbarna bőrből készül és most huszonhét nyilat fogadott magába. Assengard óta nem hordta magával, azóta ezek a nyilak voltak a tegezben, s három év alatt be is porosodtak.
A tegez is a leány hátán végezte, egy másik szíjjal felrögzítve.
Alina ekkor egy bőrövet csatolt derekára, melyben három különböző tőrhüvely kapott helyet, egy tarsoly, aranyozott fémlemezzel, melyben a kovakövet és a gyújtóst hordta, három darab csengettyűt textilbe tekerve, ha a városban kellene közlekedniük. Sóhajtott egyet ismét, kiadta magából lelkének minden fájdalmát, amikor egy kis ékszeresdobozt nyitott fel. Nem volt benne más, csupán egy farkasfejet ábrázoló medalion, egy acélláncon. Az évek során se nem kopott el, de még egy karcolás sem látszott rajta, pedig mennyi mindent megélt a leány nyakában.
Most is a megérdemelt helyére került.
Alina a tükörbe nézett. Arca komor volt, zord, egy mosoly sem táncolt már rajta aznap, lelkében pedig ismét hideg terjedt el. Ahogyan nézte magát, felkötötte hosszú, derekáig érő ezüstszőke haját egy magas copfba, majd a vállánál található kis bőrpántokon átfogatta a fekete palástját, s a csuklyát fejére hajtotta. A szürke pergamenre írt levélre még odaírta aláírását, majd alázatosan összehajtotta, a királyság címeres pecsétjével, mely fésülködőasztalán feküdt, lezárta azt és az ágyára hajította.
Finoman hullt alá a papírboríték, a gyertyák pedig Alina egy csettintésére kialudtak a szobában. A leány vörös szemei áthatottak a sötétségen, s ő éppolyan élesen látott, mintha nappal lenne. Felvette oldalára a ruhákkal megpakolt nyeregtáskát, majd a magas, karcsú ablakot kitárta. Alatta pont vastag borostyánlugas futott, a kastély fala olyan tíz-tizenöt méter magas lehetett, amikor Alina a párkányra lépett és lassan elkezdett a borostyán erős ágain lefelé mászni. Nem vette biztosra, hogy a növény elég erős lesz, hogy elbírja őt, de nem félt a magasságtól és tudta, hogy nem érhet olyan fájdalmasan földet, hogy bármije is sérüljön, hiszen pont az ablaka alatt volt a szalmás.
Így hát az éjszaka sötétjében halkan esett a nagy szalmakupac tetejére, s az istálló felé vette az irányt.