𝐀𝐌𝐀𝐑𝐀𝐍𝐓𝐇 ━ ᴀɢᴇ ᴏꜰ ᴅʀᴀɢᴏɴꜱ | 𝐓𝐡𝐞 𝐖𝐢𝐭𝐜𝐡𝐞𝐫

𝟷𝟷. 𝙺𝚎𝚜𝚎𝚛ű, 𝚖𝚒𝚗𝚝 𝚊 𝚌𝚜𝚘𝚔𝚘𝚕á𝚍é

───※ ·❈· ※───

───※ ·❈· ※───

A nap elhagyta az égbolt közepét, már régen delelt.
A két utazó egymás mellett léptetett a lovon, ugyanúgy nem szóltak szót egymáshoz. Gyatra kép lehetett a külső szemlélőnek a két néma alak, akik fejüket leszegve ültek lovaikon és egy szót sem intéztek egymáshoz.
De nem is baj. Ez nem a szavak ideje volt.
Most mindketten érezték, hogy valami el fog szakadni, hogy elmúlik és soha többé nem tér vissza.
A természet viszont ezt nem akarta tudomásul venni. A nap ugyanúgy ragyogott a tiszta, kék égen és a soddeni hegyláncok szirtjein megcsillantak erős fénysugarai. Madarak szálltak az égen, gémek, fecskék, kócsagok, a közeli lápos vidékre tartottak, vissza Temeriába, a fenyvesek között a távolban átsuhant a pajkos, tavaszi illatot magában hordozó szél. Mégis, az édes illatot elűzte mindkettejük orrából a keserűség, mely megmérgezte gondolataikat és testük minden porcikáját.
Minden ugyanolyan volt, mint eddig. Ragyogó és üde, friss, mégis... nekik ez nem a tavaszt jelentette. Mintha eljött volna az örök tél ideje, kifakultak a színek és érzések, a razdani éjszaka és az a folyópart egy lidérces emlékképpé alakult számukra.
Ritkán találtak közös hangot, viszont most mindketten így éreztek. De tudták, hogy tovább kell lépniük és nem szabad hagyniuk, hogy a feltörő érzések elnyomják a hivatásuk által megkövetelt ridegséget.
Ezért is léptettek egymás mellett csendesen.

Ha érzel, nem csak téged bántanak, de te is bántasz.

Alinában elevenen élt Vesemir minden egyes szava, amikor ezeket kántálta folyamatosan egy átborozott éjszaka alatt Alasternek. Már nem is emlékezett rá, hogy milyen volt a vén rókával együtt kajtatni a poros országutakat és milyen volt az a mészkőszirt Kaer Morhenben, ahonnan rálátott az erődítmény előtti pusztára.
És most olyan messze van tőle.

És annyira egyedül érzi magát.
Ekkor jött csak rá, hogy nincs felkészülve arra, hogy újra egyedül maradjon. Alaster halála után is vissza akart menni Kaer Morhenbe, de egy belső késztetés megállította. Hogy miért is, gondolta most magában, akkor legalább nem érezné úgy a szívét, mintha egy bruksza akarná menten nyomban kitépni a helyéről.
Annyi mindent mondott volna most Geraltnak. Tudta, hogy a vaják sosem szerette, ha sokat beszélt vagy ha pletykált, de most mindent el akart neki mondani. El akarta neki mondani, hogy mennyire fontos neki, azt, hogy nélküle most sehol sem lenne és hogy mennyire megbánta azt az esküjét ott, Roggevenben. Legszívesebben hagyta volna, hogy a sok visszatartott könnycsepp szabadon szaladjon végig arcán, melyet most a friss tavaszi nap pirított, ahogyan a kék égnek fordította fejét, miközben koponyájában gondolatok százmilliói keltek könyörtelen csatára.
Talán szereti. Talán.
De ha nem szeretné, akkor miért könnyezi meg az elválást? Miért olyan nehéz elengedni valamit, amit nem szeretünk?
A válasz egyszerű: mert csak hazudunk magunknak.
Megrázta fejét, s hófehér tincseibe belemart a tavaszi szél. Kihúzta a csuklya alól és miközben lassú ügetésbe indultak, vidáman lobogtatta a fehér rengeteget, de akármennyire is próbálkozott, nem bírta elfújni a viselőjének fájdalmát.