𝐀𝐌𝐀𝐑𝐀𝐍𝐓𝐇 ━ ᴀɢᴇ ᴏꜰ ᴅʀᴀɢᴏɴꜱ | 𝐓𝐡𝐞 𝐖𝐢𝐭𝐜𝐡𝐞𝐫

𝟹. 𝙴𝚐𝚢 𝚕é𝚙é𝚜𝚜𝚎𝚕 𝚔ö𝚣𝚎𝚕𝚎𝚋𝚋

───※ ·❈· ※───

───※ ·❈· ※───

Másnap reggel korán, már napfelkelte után egy órával elindult a kétszemélyes karaván. Kioltották a tüzet, majd lovaikat összeszedve ismét útnak eredtek. Alina most sokkal nagyobb késztetést érzett arra, hogy Geraltot beszédre bírja. Tetszett neki a férfi hangja, s egyre jobban furdalta a kíváncsiság, hogy miért tart egy olyan szélsőséges és elzárkózó államba, mint Cintra. Jómaga csak két alkalommal járt arra, egyszer még tanítójával, majd annak halála után négy esztendővel... de nem nyerte el a tetszését a királynő, Chalante modora és hozzáállása a magafajtákhoz. Megértette, hogy Geralt nem fogja kitárni elé az ügyesbajos dolgait, de mivel már fájdalma múlóban volt, így kedve támadt csevegni.
Mégiscsak nő, s a nők, ha kell, ha nem, beszélnek.
– A seb már nem fáj annyira – törte meg a csendet Alina. Geralt a füle botját sem mozdította, amikor a lány Nyx hátán felzárkózott Keszeg mellé, s felvette annak lépéstempóját.
– Az azt jelenti, hogy megmaradsz.
– Valahogy úgy – Alina elmosolyodott, s elnézett oldalra. A fasor, amin éppen áthaladtak, jegenyékből állt, itt-ott egy pár bokor tarkította a kitaposott ösvény szélét. Ahogy elhaladtak, egy bokorról leszakította útra lógó ágát, majd Nyx nyergében kényelmesen hátradőlve elkezdte az ág leveleit tépkedni.
– Mi az? Melyik előkelő lovagra gondolsz épp? – Geralt szemének sarkából nézett Alinára, ahogyan tépkedi a leveleket, mint az úrikisasszonyok a százszorszépekét.
– Hófehér haja, borostyánarany szeme, elbűvölő modora van és olyan, mint egy hegyomlás – Alina elmosolyodott, hajába túrt. Geralt lélegzete a meglepetés pillanatára benn akadt, fejét a leány felé kapta. – Csak vicceltem – Alina vigyorgott, majd elhajította messzire a megcsonkított ágat – ennél kifinomultabb az ízlésem.
– Még jó, hogy én sem állok le minden jöttment nővel – Geralt szintúgy elmosolyodott, s kantárszárakat szorongató kezére pillantott. Kedvére való volt Alina fondorlatos stílusa, jó ideje nem találkozott már ilyen... lénnyel.
Hiszen még mindig frusztrálta a vörös szempár, na meg az a ragyogó, feltűnő hófehér hajzuhatag.
– Ne nézz már úgy, mint aki nem látott még fehér embert – sóhajtott Alina, a férfi felé legyintett – kérdezd már meg.
– Miért nem mondod el magadtól?
Alina elengedte Nyx szárait, de a ló enélkül is töretlen tempóban sétált előre. – Abban nincsen semmi izgalom – finoman megemelte csípőjét a nyeregben.
– Vagy éppen csak úgy nem érzed magadat fontosnak – Geralt oldalra biccentett, s egy apró mosolyt fojtott el. Idegesítette, hogy Alina az elmúlt két órában gyakrabban mosolyogtatta meg, mint amennyit az elmúlt fél évszázadban mosolygott.
– Lehet, hogy az is benne van – Alina csettintett egyet és a vajákra mutatott.
Geralt egy kis hatásszünetet tartott. Körültekintett, szemügyre vette a derült eget és a szép jegenyefákat, a jegenyefák mögötti tisztásokat, amik a távolban már szántóföldeknek tűntek, a kék, tiszta eget és mélyen tüdejébe szívta a friss tavaszi levegőt.
– Mi vagy?
– Minek gondolsz? – Alina bólintott egyet, s ismét Geraltra nézett.
A férfi elmerült a vörös szempárban. Részletesen megfigyelte Alina arcának finom formáját, duzzadt ajkait, karakteres orrát, s kerek, nagy szemeit. Felettébb földöntúlinak hatott számára, túl tökéletesnek és jól elrendezettnek, s az a természetellenes színű írisz is pont eléggé összezavarta. Nem akart vaktában lövöldözni, azt pedig, hogy beismerje, ötlete sincsen, még annyira sem.
– A szemem biztos... – Alina megszakította a szemkontaktust, s egy mély levegőt vett – egy félvér vagyok.
Hát ez nem tartott sokáig, gondolta magában Geralt. Mindenesetre, meglepődött, de ezt nem mutatta ki. Bólintott egyet, ezzel azt megerősítve, hogy elfogadja a meghatározást, de különösképpen nem akarta csodálkozó tekintettel megajándékozni Alinát. Nem először találkozott már félig tünde, félig ember lénnyel, viszont olyannal, amelynek ilyen különleges külső jegyekben mutatkozik meg képességeinek ereje, még egyszer sem.
Természetesen ezt sem kötötte Alina orrára. – Remélem tudod, hogy a nilfgraadiak nem szívlelik a fajtádat.
– Basszák meg a fajgyűlöletüket – mordult fel Alina – különben is... szörnyeket kell eltenni láb alól, nem? Akkor meg, miért foglalkozik a fajtámmal. Adja a jussomat, megölöm a fenevadat és már nem is zargatjuk egymást többet.
– Hát, ezt nekik próbáld meg majd elmagyarázni – Geralt megvonta vállát.
– Ha mi, emberek nem is találunk szót, akkor majd a kardok beszélnek – ugyanígy tett Alina is.
A fehér hajú férfi már ténylegesen elmosolyodott.
Felettébb hivalkodónak tartotta a fiatal ezen kijelentését, hiszen az olyan magabiztossággal nyilatkozott, mintha már számtalan párbaj és háború lenne a háta mögött. Pedig Geralt a leány fizimiskája alapján nem saccolná többnek húsz esztendősnél. – Mennyi nyarat éltél már meg?
– Nem illik egy királyt a terveiről, egy kereskedőt a bevételéről és egy nőt az életkoráról kérdezni, Ríviai Geralt – Alina megrázta fejét, majd egy kis hatásszünet után, sokkal visszafogottabban folytatta. – Ez a huszadik.
– A félvérek meglehetősen sokáig élnek – tette hozzá a vaják.
– A dédapám kétszáz esztendős korában hunyt el – Alina azonnal kiegészítette Geraltot, hozzá megerősítően bólogatott – sok év áll még előttem, ha minden jól alakul. Na meg – visszafogottan nevetett – a szépségünk sem lankad. A dédapám kétszáz évesen alig nézett ki különbül édesapámnál, aki akkoriban ötven esztendős volt, neki pedig kiköpött mása volt a nagybátyám, aki akkor töltötte a huszonötöt.
A férfi hümmögött egyet, bólintott. – Tudod... – ismét Alina felé akart nézni, de a makacs esze ezt megtiltotta neki – jó hasonszőrűekkel találkozni.
– Nem vagyunk sorstársak – jelentette ki ridegen Geralt.
– Valamilyen módon, de – Alina bólintott – szörnyeket ölünk, éjszakánként éhesen, hidegen az erdőben, nyílt ég alatt alszunk, kinéznek minket azért, mert mások vagyunk... nem sok különbséget fedezek fel.
– Én vaják vagyok, te egy félvér, aki vajákot játszik.
– Én attól még szörnyvadásznak tartom magam, hogy nem estem át a Füvek Próbáján. Van megfelelő varázserőm, megkaptam a kiképzést és egymagam is el tudok bánni... mondjuk egy Kikimarával.
Geralt végigmérte Alina alakját. – Azokkal a karokkal egy karmát nem bírnád felemelni – jegyezte meg csípősen – nem, hogy felemelni a kardot és rásújtani.
– Nem minden a fizikum, vaják uram – Alina felé mutatott – néha az ész többet ér, mint a nyers erő.
– Abból nálad nincs híján, az biztos – Geralt ismét a jegenyesorra pillantott, s próbált nem mosolyogni. Titkon jól érezte magát, örült, hogy végre van valaki, akivel értelmesen tud vitázni és nem unja már meg a második percben.
– Ezt elismerésként fogadom – Alina biccentett egyet – Alsóvég – olvasta fel a fatáblát, melyen a falu neve állt felvésve – úgy látom, hogy ma ismét ágyban alhatunk – Nyxet összeszedte, s ügetésbe indította, majd nemsokkal később Geralt is csatlakozott hozzá. Mindketten egy száraz ágy, egy dézsa és egy csendes éjszaka reményében poroszkáltak Alsóvég felé, s a pár lábnyi út közben tekintetük összetévedt néha, de azonnal el is vált egymástól.