𝐀𝐌𝐀𝐑𝐀𝐍𝐓𝐇 ━ ᴀɢᴇ ᴏꜰ ᴅʀᴀɢᴏɴꜱ | 𝐓𝐡𝐞 𝐖𝐢𝐭𝐜𝐡𝐞𝐫

𝟷𝟶. É𝚍𝚎𝚜, 𝚖𝚒𝚗𝚝 𝚊 𝚖é𝚣𝚎𝚜 𝚘𝚜𝚝𝚢𝚊

───※ ·❈· ※───

───※ ·❈· ※───

A távolban Mahakam óriási lánchegységének tetején hó fehérlett, a napfényben megcsillant a két vándor hamuszőke haja. Egymás mellett léptettek ugyanúgy, mint ahogy az egy hét alatt ezt tették, s ugyanúgy nem szóltak egymáshoz. A gondolataikba merültek mélyen, a leány az erdős dombok mögötti hegyeket nézte, a férfi pedig lovának nyakát, ahogyan az minden lépésekor megremegett. Brennát reggel hagyták el, s éppen Razdan felé tartottak, zsebükben kétezerötszáz koronával, amit még a helytartó pökhendi fiától vett el Alina. Nem volt büszke rá, hogy lopott, hiszen Alaster mindig arra tanította, hogy csak annyit, amennyit ígérnek neki, de mégis... nem hagyhatta annál a kígyónál. Hátbatámadta őket és íratlan törvény szerint Alina az életét vehette volna, de nem tette.
Így vehetjük ezt a fiú fizetségeként, az élete ellenében.
Geralt megigazította Keszeg sárga sörényét és halkat sóhajtott. Egész éjszaka nem aludtak, amikor menekültek Vallweirből, együtt vágtattak át a sötét erdőkön és a magasfüves fennsíkon, nem törődve a rájuk törő lidércekkel. Nem álltak le harcolni, csak galoppoztak végig az úton, porzott mögöttük a sápadt holdfényben a vörös homok és Alina csak nevetett. Nevetett félelmében és megkönnyebbültségében, ezt tudta Geralt nagyon jól. Lassan kezdett letisztulni benne, hogy egy éjszaka és itt a búcsú ideje.
Mégis, nem akart búcsút. Nem akart elválni a lánytól, de ezt, szokása szerint, nem kötötte az orrára. Először azt hitte, ott az erdőben, hogy Sodden Hill megkönnyebbülés lesz számára, de egyre jobban kezdett ebben kételkedni.
Ó, hol van ekkor az érzéketlen része!
Mellkasának bal oldalán szorító érzés nőtt, mintha millió béklyó nyomná, össze akarná törni az erős, sosem múló óraszerkezetet, mely minden egyes percben késett egy pillanatot, amikor a leány teste övéhez ért. Átkozta azt, aki mellette lovagolt, de egyszerre áldotta is, amiért megmutatta neki a saját lelkét.
Tiszta volt, mégis mocskos. Bemocskolta az élet igája, amit ideje előtt a nyakába kellett vennie, és amitől Geralt reményei szerint egyszer meg fog szabadulni.
Ó, te szerencsétlen lovag... miért elmélkedsz ilyeneken.
– Mondd... Szép hely Cintra? – Alina törte meg a csendet, hiszen valami furcsa belső erő azt kántálta neki, hogy Geraltot éppen most emésztik fel gondolatai.
A férfi hümmögött.
– És ott maradsz? Vagy továbbállsz, ahogyan azt a magunkfajták teszik?
– Nagy a Kontinens – Geralt felnézett Keszeg nyakáról, de nem a leányra, hanem az előttük álló útra, melynek végén meglátták Razdan világítótornyait.
– Szóval nem maradsz ott – hümmögött a lány is. Abban reménykedett, hogy meg tudja majd látogatni, ha úgy tartja kedve, de még ez az apró reménye is elszállt ebben a pillanatban. Sodden Hill után nem marad Ríviai Geraltból számára semmi, csak egy lidérces emlékkép, ami egyszer volt, hol talán nem...
– És a te utad merre vezet onnantól majd?
– Nem tudom még – Alina megrázta a fejét. – Egyedül nehéz. Nagyon, de nagyon nehéz. Lehet, hogy visszamegyek Lucilláékhoz a tanyára...
– De az a másik irányban van... – Geralt nem értette Alina hirtelen döntésváltozását. Nem értette, hogy miért jött akkor vele és miért nem maradt ott Liliomdombon, ahogy azt se értette, hogy ő maga miért ne volt képes ott hagyni azon az éjszakán.
Ha ő is ezt akarja már most.
– Mindegy is – Alina megrázta fejét – nem akarok szomorkodni az utolsó napon! – Nyxet vágtába ugratta, majd a nyeregből kiemelkedve indult meg Razdan felé. Nem volt eleinte ínyére, de Geralt is úgy tett, ahogyan a leány és szándékosan a fekete Akhál mögé irányította Keszeget. – Ne a látvány vezéreljen, vaják! – kiáltotta Alina nevetve, hátrafordult a nyeregben, miközben átvágtattak a mezőkön és a zsendülő búzatáblákon. Kiemelkedett ismét a nyeregből, két karját széttárta, s hagyta, hogy a szabad temeri szellő átjárja ingjének minden porcikáját. Imádta a friss tavasz illatát, az eső utáni ázott földét, s a szabadság édes ízét a szájában, a tavaszi levegőt.
– Tudod mit szeretek ebben az életben, vaják? – kérdezte lihegve, amikor lefékeztek egy elágazásnál két búzatábla között és lovaikat ismét köröztették egymással.
– Úgyis elmondod – Geralt nyugodtan ült Keszeg nyergében, félmosollyal sandított Alinára. Szerette boldognak látni.
– A szabadságot! – kitárta karját – Azt, hogy senki se mondja meg, hogy hová menjek és mit tegyek ott, azt, hogy a nem csak kulcsom nincs, de kalitkám se. Mint egy hattyú – csapott egyet karjával, majd tovább ügetésbe indította Nyxet – ha így tartja kedvem erre, ha meg amúgy, akkor arra a tóra szállok rá és mindenhol etetnek.
– Ilyen lírikus beszéddel akár bárdnak is mehetnél – jelentette ki a férfi, miközben Alina mellett ügetett csendesen.