𝐀𝐌𝐀𝐑𝐀𝐍𝐓𝐇 ━ ᴀɢᴇ ᴏꜰ ᴅʀᴀɢᴏɴꜱ | 𝐓𝐡𝐞 𝐖𝐢𝐭𝐜𝐡𝐞𝐫

𝟺. 𝙷𝚘𝚜𝚜𝚣ú 𝚖é𝚐 𝚊𝚣 ú𝚝...

───※ ·❈· ※───

───※ ·❈· ※───

Alina megfontoltan nyitotta ki szemét, majd óvatosan hátára fordult. Tudatában ott fészkelődött még a tegnap este eseménysorozata, ahogyan Geralt mellé kéreckedik, s ez mosolyra kényszerítette. Ahogyan Alina hátára fordult, a férfi karja megmozdult, s álmából hangos horkanással zökkent ki. Egymásra néztek, Geralt szabad kezével megtörölte szemét, arca tagadhatatlanul kómásnak hatott. – Jó reggelt – intézte felé Alina, s elmosolyodott megint.
– Neked is – Geralt kikapta karját Alina nyaka alól, majd nagy lendülettel felült az ágyban. Eleinte maga elé bambult, de amikor Alina nyekeregve kinyújtóztatta forró testét, Geralt hirtelen hátrafordult és végigmérte a leányt, akinek mellkasáról félig lecsúszott „pizsamája".
– Nincs kedvem még felkelni – Alina ásított egyet, majd kócos hajába túrt.
– Indulnunk kell – mormogta Geralt.
Lecsúszott az ágyvégéig, felugrott és elkezdte ruháit magára kapkodni.
Alina felült az ágyban, úgy figyelte a férfit öltözködés közben.
– Kár eltakarni – elmosolyodott a vaják meglepett ábrázatán.
– Kétlem, hogy az előző mesterednek is ilyeneket mertél mondogatni – Geralt morogva dobta az ágyra Alina ruháit.
– Az előző mesterem közel sem volt olyan, mint te – a leány lábait keresztezve oldotta ki a köntösét, majd felkapta ingjét és befűzte hanyagul.
A vaják egyből nekiszegezte volna a kérdést, hogy ezt meg hogyan érti, de nem erőlködött. Most az egyszer, négy nap alatt előbb gondolkodott, mint beszélt. – Akinek van szeme és egy szemernyi józan esze, az látja – Alina megvonta vállát, miközben magára rángatta a harisnyáját, szoros, fekete nadrágját, majd betűrte ingjét és barna fűzőjét megkötötte derekán, s miközben térdéig érő csizmáját szedte magára, kipillantott az ablakon. Tiszta volt az idő megint, aminek rettentően örült, hiszen nem fognak bőrig ázni útközben.
– Éhes vagy? – Geralt éppen páncélzatával foglalatoskodott, nem nézett társára, de biztosra vette, hogy a leány őt nézi.
Még mindig.
– Egy vadkant is felfalnék egészében – Alina felugrott az ágyról. Fitt volt, üde és kipihent, nagyon sokat aludt, hosszan és mélyen, megszakítások nélkül.
Már a sebe sem fájt, szépen gyógyult, így nem is zargatta azzal Geraltot, hogy bekösse neki.
– Nincs sok időnk, már ígyis túl sokat időztünk itt – Geralt felvette a kardjait, Alina pedig a zsákját, s kardhüvelyét, majd mindketten kiléptek a szobaajtón.

───※ ·❈· ※───

A reggeli után azonnal továbbálltak. Egy óra nem telt el ébredésüktől, már elhagyták Alsóvéget, s ismét az országúton poroszkáltak.
Az idő tökéletes volt. Egy enyhe nyugati szellő borzolta a magasfüveket a láp szélén, a nap verőfényesen ragyogott, az országút sárga porját felverték a lovak, mindenhonnan madárcsicsergés hallatszott.
Alina morcosan szorította haját kezében, s lóháton, lépés közben próbálta kibontani a csomókat, amiket Geralt okozott éjszaka. Sokat forgolódott karjaiban, emiatt jó kócos is lett reggelre a haja. Fésűjének markolata fehérarany volt, csontberakással, s szép motívumok díszítették a sörtéket keretbe fogó peremet. Geralt szeme sarkából nézte csak, ahogyan a leány bűvölködik a lova hátán, de megmosolyogtatta. – A ménkű ütné meg, az istenekre mondom, hogy menten levágom – mérgelődött a leány, s dühösen tépte a fésűvel fehér tincseit.
A vaják nem szólt semmit, mosolyogva hallgatott és még egyszer lepörögtek fejében az este eseményei. Egy furcsa érzés lett úrrá rajta, amikor visszagondolt Alina alakjára karjai között, egy olyanféle, amit már régen nem érzett senki mellett és ami kételyekkel töltötte el.
– Régen nem volt ilyen nehéz ez – Alina még mindig a hajával bajlódott – amikor kicsi voltam, Alaster mindig azt mondta, hogy legyen rövid a haja egy harcosnak, mert akkor kevésbé zavaró és veszélyes. Amíg serdülő nem lettem, hittem is neki, de utána, fú! – a fésűt kitépte hajából, felmordult – a franc se tudja miért őrültem meg! Bár igaz, a leányok haja hosszú...
Geralt összenézett Alinával, mufurc ábrázattal méregette.
– Vannak persze kivételek... – folytatta Alina – szóval gondolom azért, mert nem akartam kiróni a kortársaim közül. A tündéknek amúgy is mindig derékig érő hajuk van. Ez sem nő már szerintem tovább, pont a fenekem kezdetéig ér.
– Mindig ennyit beszélsz?
– Te pedig mindig ilyen mogorva vagy? – vágott vissza a leány, kibontott haját kihívóan cirógatta.
Geralt felmordult, majd elnézett Alináról. Kezdett sok lenni neki a fiatal fecsegése egy jelentéktelen, lényegtelen dologról.
– Alasternek hívták – Alina hangja komorabbra váltott, miközben hátrahajolt a nyeregtáskához, s belecsúsztatta a fésűjét – öt éve már, hogy meghalt.
A vaják Alinára nézett, látta rajta, hogy komolyan elmerült gondolataiban. – Hogyan kerültél hozzá?
– A szüleimet elvesztettem egy tűzben. Emberek jöttek az éjszaka közepén felgyújtották a házunkat, a két testvérem, a szüleim és a nagyszüleim bennégtek. Én is csak azért menekültem meg, mert kiszöktem az istállóba... – Alina maga elé bámult – apám mindig megfenyített utána, nem szerette, ha egyedül lovagolok... azt akartam akkor is és még emlékszem, mennyire féltem a haragjától. Ha tudtam volna, hogy az lesz az utolsó éjszaka, amikor látom őket... – megrázta fejét – mikor láttam a lángokban álló házat, fogtam Nyxet és elvágtattam a faluból. Út közben rámtalált egy pár lidérc az erdőben, s miközben menekültem előlük, Alaster jött és lekaszabolta a bestiákat.
Geralt hümmögött.
– Sosem féltem addig annyira, mint akkor. A tisztásig vágtattam, bőgtem, mint egy csecsemő és próbáltam menekülni. Ő utánam jött, leszállított a lóról és megnyugtatott, majd elvitt magával. Kaer Morhenbe. Nem akartam sosem harcos lenni – megrázta fejét – apám jómódú kereskedő volt, kisasszonynak nevelt egy herceg vagy báró mellé, ő maga sem gondolta, hogy a félvérek és tündék sorsa ilyen sanyarúra fog fordulni.
– Ismertem Alastert – jelentette ki, miközben lassan rémleni kezdett neki, hogy mindig, mikor találkoztak, ott volt vele egy kislány.
S mostmár tudta, hogy Alina volt az a leány.
– Hat esztendős voltam – Alina köhintett – amikor először összetalálkoztam a lidércekkel, s nyolcévesen megöltem már egyet. Viszolyogtam előtte a gyilkolástól... most sem szívesen teszem.
– Senki sem gyilkol szívesen – Geralt megvonta vállát – értelmes ember legalábbis biztosan nem.
– Gondolom – Alina az országútra nézett, s a távolban vastag porfelhőt fedezett fel.
A vajákra pillantott, aki bólogatott. – Látom én is – Keszeg oldalába rúgott, mire a ló lépésből vágtába ugrott, Nyx követte kérés nélkül.
Geraltról bármit el lehetett mondani, kivéve azt, hogy az emberek ellensége lenne. Most sem kellett volna ilyen hevesre vennie, nem is tudta, hogy mi történik ott, de mégis kikapta ezüstkardját hüvelyéből, s a dulakodás felé vágtatott.
Amikor a látótávon belülre kerültek, Alina és Geralt felfedezték a porfelhőben a kiáltásokat és segítségkéréseket, s néhány visító, hörgő hangot.
– Lidércek – állapította meg Geralt, miközben a mellette vágtató Alinára nézett.
A leány előkapta, majd szorgosan felhúzta íját, kiemelkedett a nyeregből, s amikor megfelelő távolságba értek, célzott.
Öt bestia közül egyet eltalált el a fején pont, amelyik éppen egy fiatal nőt szorított a földre, s megölésére készült. A fojtólidérc egy végső hörgést hallatva borult élettelenül a nőre, az pedig meglepetten nézett a két vadászra. Eközben Geralt leugrott Keszegről, majd kérdezés nélkül belevágott az egyik kék bőrű bestiába. Az felvisított, éles karmával a férfi felé vágott, de az gyorsan kitért előre, majd egy felülről indított jobboldali vágással lecsapta a szörny egyik karját, s az míg a fájdalomtól velőtrázóan visított, egy sújtással lefejezte.
Alinára, amint leugrott Nyxről, két lény is rátámadott. Egyik balról, a másik jobbról jött rá, a leány pedig gyorsan védett. Kitért sújtásuk elől, majd hosszú kardjával rásózott egyet az egyik vállára, mély sebet ejtett benne, hátulról a másikat találta oldalba. A vállán sebes nem volt rest, s amíg Alina félholtra nyirbálta a másikat, addig az magasról indítva felszántotta Alina hátát.
Felordított fájdalmában, s indulattal szúrta le az előtte fetrengő fenevadat, majd dobbantott egyet. A föld megremegett, így a rátámadó lidérc megingott, és ez az apró egyensúlyvesztése elegendő volt ahhoz, hogy Alina egy fordulattal lefejezze.
A kék rém feje gyorsan elszakadt testétől, s élettelenül, maga után vércsíkot húzva gurult az asszony elé, aki a lovaskocsija mellett kuporgott. Ő csupán felsikított, s felugrott rejtekéből.
– Rohadjanak meg ott, ahol vannak – nyugtázta Alina, miközben egy véres nyálcsomót köpött ki a fejetlen tetem mellé. Hátából csorgott a vér, bemocskolta szétszaggatott fehér ingjét, s érezte, ahogyan kezd összemosódni a tájkép.
Geralt a puffanó hang hallatán megfordult, s amikor látta Alinát a földön elterülni, minden erő kiszaladt lábából. Mégsem hagyhatja elpatkolni... odasietett hozzá, majd leguggolt mellé, ujját a lány forró nyakára helyezte. Még érezte pulzusát, lélegzett is, csak egyszerűen elájult – ez megnyugtatta. A vértócsa a hátán éktelenkedő sebből származott, s Geralt nem tudott mit tenni, lovagokat megszégyenítő eleganciával karjaiba kapta a hozzá képest törékeny lányt.
– Súlyosan megsérült? – Egy barna hajú kislány termett Geralt előtt, majd hozzá felzárkózott az a nő, akiről Alina lenyilazta a lidércet.
– A közelben van a tanyánk – tette hozzá a vörös hajú a szekér mellől felegyenesedve – nem vagyunk tehetősek, így remélem egy pár éjszakával, étellel és ellátással le tudjuk róni a tartozásunkat – nem volt büszke a szegénységükre, s szemében látszott, hogy restelli, amiért nem tudja kifizetni a vajákot és a sérült társát. Geralt látta rajta azt is, hogy inkább most halott lenne, mintsem, hogy ismét eladósodjon.
– Tedd fel ide, vadász – a másik nő, barna hajú, hajadon leány volt, a szekérre mutatott, amin valószínűleg utaztak, mielőtt a fojtólidércek megtámadták volna őket.
– Hozd ide a fekete lovat! – intett az anyuka a legkisebb leányának, aki Nyxhez futott, majd elkapta kantárszárát és a szekérhez vezette.
Geralt érezte, ahogyan Alina vére átáztatja már az ő ruháját is, s amikor felrakta a sok liszteszsák közé, idegesen nyugtázta, hogy valóban jól érezte. – Keszeg! – Lova odasétált mellé, majd összeszedte Alina kardját, íját és felrakta mellé, majd ő maga felugrott lovára. – Mutassátok az utat – adta utasításba mogorván a kocsira felszálló nőknek. A vörös hajú, az anyuka, kezébe fogta a szárakat, majd elindultak a tanya felé.