Miért futsz el, ha zajt hallasz magad mögül?
Miért bújsz menedékbe, ha jön a vihar?
Miért hagyod ott a bajtársadat a csatamezőn a legnagyobb vérontásban de ugyanakkor miért hagyod a sebzett vadat elfutni?
Ha zajt hallasz, menekülés helyett fordulj...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
───※ ·❈· ※───
Vallweir városkája apró, nyugodt helyen feküdt egy völgyben, távol Novigrad zsivajától, s a nyüzsgő vonalából is kiesett. Szürkült, amikor a két átutazó befutott a fából tákolt kapun, lovaik oldala habzott az izzadtságtól, ezüst hajukat fekete csuklya takarta, s mindkettejük nyakában ott lógott a farkasfejet ábrázoló medál. A lakók furcsállóan álltak félre útjukból, ahogyan lassan és tiszteletet követelően léptettek a sáros úton. A sárga ló lefékezett egy kofaasszony mellett. A nő tekintete félelemmel telt meg, sárga, hímzett kendőjét matatva igyekezett kezének remegését csökkenteni. – Merre van a fogadó? – intézte hozzá a vaják, rekedt hangjától még a vér is megfagyott a kofa ereiben. – A... második sarkon forduljanak jobbra, oszt onnantul a négyedik viskó – mutatott ujjával az asszony a bal irányba. A vaják bólintott, majd szóbéli köszönet nélkül indította lépésbe sárga lovát, a társa a feketén ugyanígy követte.
Sörgőz és penész szaga csapta meg a két hontalant, amikor beléptek a fogadóba. A szokásos látkép tárult eléjük, ringyókkal, részegekkel és szerencsejátékozókkal tömött asztalok, egy kocsmáros, néhány felszolgáló és egy félrészeg zenekar a kicsi pódiumon, akik valamiféle felismerhetetlen nótát játszottak. Senki sem figyelt igazából rájuk, de mégis ott voltak és rontották a levegőt. – Foglalj egy asztalt – intézte Geralt a leányhoz, aki bólintott egyet, s míg csuklyáját leemelte copfba fogott hajáról, kinézett magának egy asztalt a zenekar melletti sarokban. Helyet foglalt és nem törődve a helyi söpredékkel, úgy gondolta, hasznosan fogja eltölteni a Geralt nélküli időt. Elővette így hát ikerkardjait, majd komor ábrázattal törölgetni kezdte őket. Mindkettőnek a markolatának tövébe és a mélyedésekbe, a rúnákba beleragadt az alvadt vér és a piszok, amit, ha nem tisztított ki rendesen, nagyon sok kárt tudott tenni a pengékben. Erőset köpött a mocskos tisztítókendőre, majd jobb térdét az asztal támpillérére támasztotta, az ezüstpengét térdére fektette és elkezdte alaposan sikálni. – Miért van nálatok mindig két kard? – Egy ismeretlen, fiatal férfi lépett az asztalhoz, de Alinát nem ijesztette meg, hiszen már mióta beléptek a kocsmába, érezte, hogy a pasas figyeli folyamatosan. Hallotta, amikor felállt az asztaltól és tétován idesétált. – Az egyik... ezüstpenge, a vadakhoz, amik az erdőket róják – a leány az asztalra helyezte a jóval karcsúbb, finomabb pengét – a másik acél, azokhoz, melyek kőfalak mögé bújnak. Mindkettőt szörnyek ölésére használom – hirtelen felnézett a fiúra, s érezte, hogy az visszatántorodik vörös szemeinek láttán. – Mit akarsz? – visszanézett az acélpengére. – Van számotokra munka – bökte ki a fiatal fiú, habozott jól hallhatóan. Alina megemelte szemöldökét, így jelezte, hogy beszéljen a férfi, de nem nézett rá. A kardja sokkal szebb látvány volt számára. – Egy vivern lopdossa a bárányokat már egy hete a faluból. – Te nem beszélsz tájszólással – közölte a leány ridegen – nem vagy idevalósi. Akkor miért érdekel? – Apám a helytartó ezen a vidéken – mordult fel a fiatal – és az ő megbízásából keresek egy vajákot, aki megöli a vivernt. Alina halkan, röviden nevetett. – Mégis úgy beszélsz, mintha te viselnéd a tisztségét. – Elfogadjátok, vagy sem? – morogta a szőke férfi, idegesen félhosszú hajába túrt. – Mit ajánl érte az apád? – Alina alattomosan elmosolyodott. Tudta, hogy nagy summa üti a markukat ezzel az üggyel, hiszen egy helytartó... bizonyára a temeri király egy csatlósa, az a király, Foltest pedig nagyon, nagyon gazdag. Sosem elég a korona, főleg nem, ha az ember egy ilyen életet él. – Kétszáz korona – jelentette ki a szőke, fejét magasra szegte, amikor Alina felnézett rá. – Négyszáz – mordult fel a mély, érces hang a szőke férfi mögül, aki összerezzent félelmében és megfordult. Geralt megkerülte az asztalt, a szőke követte a tekintetével. Helyet foglalt Alina mellett, így már két fehérhajú mutáns meredt a szőke ifjúra. – Né... – fontolgatta, hebegett-habogott – az rengeteg. – Ketten vagyunk, mint látod – tette hozzá Geralt – kétszáz, egy vajáknak. Négyszáz, két vajáknak. – A vajákok nem egyedül dolgoznak? – sandított a helytartó fia Alinára, Geraltot már mindenbizonyára nem merte tekintettel fenyegetni. – Ínséges idők járnak – válaszolt a férfi, hangjában felsejlett valamiféle kimondatlan fenyegetés, amit a szőke ficsúrnak szánt – négyszáz korona. – Kettőötven. – Háromötven – vágta rá egyből, sárga szemei csillogtak a gyertyák fényében. – Kettőnyolcvan. – Háromszáz – a vaják itt már nem tűrt alkudozást, s ezt a szőke is megérezte. – Háromszáz. – A felét most, a felét a munka után – jelentette ki Geralt, majd felállt az asztaltól. A helytartó fia, habár arcán kiütközött nemtetszése, az asztalra számolt százötven koronát, majd egy hangos sóhajt hallatott. – Vivern, a falu másik oldalán – ennyit közölt még. – Zálogba elhozzuk a fejét. Holnap napszálltakor itt találkozunk – Geralt bólintott egyet, majd a társára pillantott, aki felkelt az asztaltól ugyanúgy. Köszönés nélkül hagyták faképnél a pasast, s a felső emeleten lévő szobájukba indultak.
