Miért futsz el, ha zajt hallasz magad mögül?
Miért bújsz menedékbe, ha jön a vihar?
Miért hagyod ott a bajtársadat a csatamezőn a legnagyobb vérontásban de ugyanakkor miért hagyod a sebzett vadat elfutni?
Ha zajt hallasz, menekülés helyett fordulj...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
───※ ·❈· ※───
Szürkület borította be Beauclair kastélyának ormait, s lassan fáklyák és éjszakai olajlámpások gyúltak az utcákon és a kastélyban egyaránt. Egy délután alatt eltakarították a lovagi torna nyomait a kastély előtti macskaköves vásártérről a legények, s Toussaint felett nagy felhők gyülekeztek, melyekből lassan cseperegni kezdett az eső. Benn a kastély egyik szobájában Alina ült a nagy ágyán egyedül, egy vékony köntös takarta csupán testét. Frissen fürdött volt, s mély sóhajokat véve bámult ki az ágyával szembeni keskeny ablakon, mely a városra és a kastély előtti térre nézett. Hallgatta a kandalló halk ropogását, miközben felkelt az ágyáról és a fésülködőasztalához ült. Belenézett a tükörbe, mélyen a vörös szempárba révedt, miközben fésülködni kezdett. Reggel még katonaként, férfiként, hősiesen harcolt, most pedig gyenge testéről lehull lassan a kényes köntös fekete szaténja, megmutatja melleit és vékony, törékeny derekát. Összevonta szemöldökét és úgy vizsgálta tovább testét a tükörben. Valóban ez a test nyerte el a sok lovag elől a díjat? Ez? Ez a satnya... vékony, nyeszlett fehérnépi álruha? A test, melyen semmiféle erő nem látszik, mely bőre fakó és bár karcokkal, hegekkel teli, mégsem oly igazán hősi. Hős ő egyáltalán? Vagy csak egy tébolyult hercegnő, aki álmodja rémekkel és bestiákkal teli álmát egy életen át? Nem tudja... Ahogyan azt sem, hogy miért fordul most arca borúsba, telt ajkai legörbülnek, de nem sír... szomorúan bámulja a tükörképét, a gyenge leányt, aki mégis olyan erősnek tűnik. Kopogtattak az ajtón. Lina riadtan összerezzent, a fésűjét az asztalára vágta és köntösét összefogva sietett az ajtóhoz. Kitárta azt és egy katona állt előtte. Egy fiatal férfi, aki, amikor végignézett a leányon, mosolyogva biccentett egyet. – Alina – kék szeme ragyogott a gyertyák fényében – Anarietta hercegné várja önt a szalonjában. Kéri, hogy készüljön el gyorsan és ne késlekedjen. – Köszönöm – Lina bólintott, majd meg sem várva a katona válaszát, rácsukta az ajtót. Lassan fordult meg, behunyta fáradt szemeit és legszívesebben csak lecsúszott volna az ajtó tövébe és mellkasából feltört volna a zokogás. Mégsem tette ezt. Megfontolt léptekkel a nyeregtáskájához indult, ami az egyik karosszékre volt hajítva. Feloldotta egyik oldalát, majd kivett belőle egy csomagot, mely puha volt, képlékeny, nyeklett-nyaklott a kezében, amikor az ágyra dobta és kibontotta szép lassan. A prűd lenanyagból egy díszes, ragyogó ruhát hajtott elő, szétterítette az ágyon. Nem volt abroncsa, egyszerűen illeszkedett alakjára a nyúló szövet, amikor felhúzta magára és megigazította szépen. Szoknyája széles csípőjére, s lábaira simult, a földig ért teljesen és maga mögött parányi uszályt húzott, mely ugyanúgy ragyogott a sok apró, finom kis kristálytól, melyeket még egy metinnai varrónő használt a díszítéséhez. A ruha teljesen nyakáig ért, eltakarta mellkasát és karjait teljesen, viszont háta kárpótlásul szabad volt, kihívó, mégis elegáns. Ez volt Lina kedvenc ruhája, melyet nem volt szíve otthagyni Metinnában, s ezért csempészte ki a nyeregtáskája legaljában egy szegényes lenrongyba tekerve. Ez volt az a darab, ami emlékeztette Tiberiaan nagyságára és kegyelmességére, s ami még valami módon kötötte őt az öregkirályhoz és annak leányaihoz. Leült ismét a fésülködőasztalhoz, majd elkezdte arcát és haját is rendbe szedni, hogy ne nézzen ki oly meggyötörtnek, s valamicskét próbáljon úgy ragyogni, mint a ruhája.
