𝐀𝐌𝐀𝐑𝐀𝐍𝐓𝐇 ━ ᴀɢᴇ ᴏꜰ ᴅʀᴀɢᴏɴꜱ | 𝐓𝐡𝐞 𝐖𝐢𝐭𝐜𝐡𝐞𝐫

𝟻. 𝙼𝚘𝚌𝚜á𝚛𝚘𝚜𝚟é𝚐

───※ ·❈· ※───

───※ ·❈· ※───

Hajnal, sőt, lehet inkább korán reggel volt már, a nap lassan nyúlt a keleti horizont fölé az acélkék égre, a tavaszi szél északkeletről hideget hozott magával. Kacagva suhant át a zöldellő búzamezők fölött, s a rozson átszáguldott, végig a kies országúton, egészen el Mocsárosvég utcáiig. A Boróka fogadó verandáján a leány állt, fehér haját lágyan borzolta a szél, miközben vörös szemét az égre emelte.
Még mindig ostorozta magát az éjszaka miatt, s igaz, hogy a többiek egyből elaludtak, amint fejük puha párnát ért, de ő nem volt képes rá. Minden zsigerében érezte még az éjszakát, s látta maga előtt az öt alakot a ködben, ahogyan feléjük lopakodnak, mint a farkasok a gyanútlan őzgida felé. Négy esztendeje ütötte fel fejét ez a rettegés utoljára tarkójának alsó részében, s ha emlékezete nem csalt, akkor nem rettegett ennyire még órákkal a harc után is. Már csak azt érezte a szerencséjének, hogy felkelt időben és a harc közben sem fagyott le egy pillanatra sem.
A fogadó ajtaja lassan nyílt, s a verandát határozott léptek keresztezték. Erősen nyekergett a férfi termetes alakja alatt a korhadt, kopott padlózat, amikor megállt Alina mellett és mélyet sóhajtott. – Aludnod kellett volna és nem most őrködnöd – az érces hangot elkapta a szél, s játszva vitte tovább a friss, zsenge búzakalászok közé.
– Muszáj? – Lina keserűen a vajákra nézett, s közben karját a veranda korlátjára helyezte.
– Megijedtél – Geralt sárga macskaszemével sandított a lányra – megértem. Mióta nem harcoltál? Egy éve? Kettő?
– Négy...
A vaják hümmögött, s ajkának sarkában félmosoly húzódott meg. Lenézett a kezére, amit most a korláton pihentetett, majd Alina vörös szemére irányította sárga macskaszemeit. – Majd visszarázódsz a régi kerékvágásba.
– Kár erőlködnöd – mordult fel a leány – amint elértünk Kaer Morhenbe és Ciri biztonságba kerül, visszamegyek Metinnába. Úgy éljek...
– Vagy úgy – Geralt elkapta tekintetét a félvérről, szemöldökét összevonta komoran.
– Nincs semmi, ami melletted tartana azután. Sem fogadás, sem szívesség, sem jutalom. Se egy seb... semmi.
Restellte minden egyes kimondott szavát, s tudta, legalábbis remélte, hogy azok olyan mélyen fúródnak Geralt lassan dobogó szívébe, mint amennyire neki fájt kimondani őket.
– Ha így érzel...
– Mert, az a lilaszemű boszorkány örülne neki, ha máshogy éreznék?! – Lina dühödten csapott a korlátra. Nem tudta, mi ütött belé, s még magát is meglepte a heves megnyilvánulásával.
Viszont a mellette álló vajákot nem.
– Yennefer és én... az egy másik történet – megrázta fejét zavartan – hosszú lenne elmesélni.
– Úgy gondolom, hogy van időnk – Alina bólintott egyet, szemöldökét számonkérően megemelte.
– Ő nem... nem a szeretőm – Geralt még mindig jól érezhetően zavarodott volt és nem tudta, hogy hogyan mondja el azt a tizenöt esztendőnyi történést, ami mögötte és Vengerbergi Yennefer mögött állt. – Csak néha... vagyis... á, a picsába! – mordult fel haragosan, fejét mérgesen elfordította a lányról.
– Értem – persze, hogy Lina nem értette és ez az ábrázatán is kiütközött.
– Miért van az, hogy akárhányszor beszélni akarok veled, mindig összezavarsz és még abban sem leszek biztos, amiben eddig az voltam?
– Ilyen a személyiségem, azt hiszem – a leány elmosolyodott, majd ismét a felkelő nap felé fordította fejét.
– Tudod – Geralt ismét kezére nézett, majd a felkelő nap fényébe bámult – vannak dolgok, amik akármilyen régiek is már, nem tudod őket elengedni. Yennefer is ilyen.
– Na igen... – Lina bólintott egyet, s bár nem mutatta, lassan járó szíve, ott benn a mellkasában apró, szilánkos darabokra tört. Nem faggatózott tovább, nem is érdekelte nagyon, csak próbált minél keményebb álarcot feltenni, hogy ne tűnjön vérvörös szeme olyan összetörtnek és reménytelennek. – Most menj el te reggeliért – közölte egy mély levegővétel után, amellyel úgy érezte, hogy talán összeszedte eléggé magát.
Geralt bólintott, majd kezeit leemelte a korlátról és a veranda lépcsői felé vette az irányt. Nem ellenkezett, nem mondott ellent Alinának, csak lesétált a lépcsőkön, s még egyszer a leányra nézett, aki ott állt, fenn. Fenn a verandán, egyenes háttal, karjait lágyan fektette a korlátra és vörös szemeiben fájdalom ütötte fel a fejét. Geralt nem akarta ott hagyni egyedül. Nem akarta otthagyni megint, nem akarta, hogy ismét egy olyan szakadék álljon közöttük, mint Sodden Hillnél, s nem akarta Lina szemében azt a leírhatatlan szomorúságot látni, de akaratának ellenére lábai mégis a kapunak vették az irányt a hajnali némaságban.