Miért futsz el, ha zajt hallasz magad mögül?
Miért bújsz menedékbe, ha jön a vihar?
Miért hagyod ott a bajtársadat a csatamezőn a legnagyobb vérontásban de ugyanakkor miért hagyod a sebzett vadat elfutni?
Ha zajt hallasz, menekülés helyett fordulj...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
───※ ·❈· ※───
Félhomály terjengett az alagsorban, ahova az őr levezette Alinát. Lába alatt tocsogott a viharok által összehordott esővíz, ami a börtön poros padlóját csúszós ingovánnyá varázsolta. Dohos, keskeny volt a szürke kőtéglák által közrefogott folyosó, amin végighaladtak a tömlöcök felé. Keserves sóhajok és morgások, a fájdalom és a bűnbánat rekedt hangjai töltötték meg a zord falakat, s a hideg levegőbe minden rács mögül páracsíkok szöktek. Lina vörös szemével mérte végig a rabokat, hajuk hossza alapján meg tudta mindről állapítani, hogy mióta ül már itt, Caravista vára alatt. Nem voltak kegyesek a börtönök senkihez. A magány és a hideg, az alultápláltság megtörte az élőket, s ha nem végezték ki nyilvánosan, hát biztos lehetett benne, hogy életfogytiglani büntetése gyorsan véget ér. Így, vagy úgy, de mindig... – És mikor fogták el? – intézte a leány a börtönőrhöz, hangja rideg, diplomatikus volt, miközben egy szinttel mélyebbre merészkedtek a katakombákban egy csigalépcsőn, melynek nyirkos kövein ragyogott az olajégők fénye. – Két hete is van már – közölte a fiatal őr – a falu fölött repült át, amikor az egyik füvesasszony rálőtt a mérgezett íjával, az a dög meg egyenesen a búzaföldre zuhant. Fel is tarolta a nagy testével az egészet... oszt pont emiatt meg is lepődtünk, amikor odaértünk és egy ember feküdt a földön, a mellkasában a vesszővel. – Hogyhogy nem halt meg? – Nem találta el a szívét – felelte azonnal a férfi – nem is csoda. Egy asszony lőtt rá. Alina egy halk morgást hallgatott, amikor leértek a tömlöc aljára. Érzékenyen érintette a tudatlan őr pökhendi, fennhéjázó megjegyzése olyannyira, hogy legszívesebben széttörte volna a koponyáját a csillogó, nyirkos téglafalon, de helyette csak egy elégedetlen ábrázattal ballagott az alak mögött. Utálta az ilyen felfuvalkodott hólyagokat, akik ennyire nagyra tartották magukat és az egyszerű, semmirekellő, még csupán hősiesnek sem nevezhető hivatásukat, s akárhányszor csak tehette, elkerülte őket. Lenn még hidegebb volt, mint a börtön felső részén. Ide már nem ért el a természetes napfény és emiatt a hely hangulata még nyomasztóbb volt, a fagyos, párás, penészszagú levegő pedig mélyen vágott az emberek tüdejébe. – Az utolsó zárka a sor végén – a pökhendi őr megállt a folyosó elején – én a közelébe nem megyek annak a bestiának. Majdnem átharapta a torkomat, amikor hoztuk ide. Eltépte a kötelet... A félvér unottan forgatta szemét, majd egymaga elindult a kifáklyázott folyosón. Itt már két zárka volt még azon az egyen kívül, amiben az ő foglya raboskodott, ezek közül az egyik üres, a másikban pedig egy nagydarab, hosszú szakállú férfi ült. A helytartó azt mondta, hogy ez a férfi több asszonyt is megerőszakolt, félholtra vert, majd élve elégetett, és ezután jót röhögött az egészen. Most is, acsarogva figyelte, ahogyan Alina elsétál előtte, mint ahogyan a vad hegyikutya veszi szemügyre az őzsutát, mielőtt rátámadna. Ő viszont nem tartott tőle. Lina nem félt már az efféle alakoktól, túl sokat látott már és ekkor csak méginkább feléledt benne Vesemir tanítása a két kardról. Ezüst... a szörnyeknek.
