𝐀𝐌𝐀𝐑𝐀𝐍𝐓𝐇 ━ ᴀɢᴇ ᴏꜰ ᴅʀᴀɢᴏɴꜱ | 𝐓𝐡𝐞 𝐖𝐢𝐭𝐜𝐡𝐞𝐫

𝟷𝟹. 𝙴𝚐𝚢 𝚛𝚎́𝚐𝚒 𝚒𝚜𝚖𝚎𝚛𝚘̋𝚜

Bellhaven Drótos Fecske fogadójának fülledt levegőjében a nap leszálltával megállt az alkohol és a fedetlen jókedv szaga. Félhomály uralkodott az épületben, a vidéki, kicsinyke mezővárosokra jellemző hangulatú kocsmában parasztok és legények mulattak, megünnepelték a napközbeni fárasztó munkát. Sok leány sürgött-forgott a duhajkodó férficsapatok között, a fatálcákon kezükben különféle italokat és ételt szolgáltak föl. A levegőben sör, sültek és friss kenyér szaga keveredett az izzadság bűzével, s a pipák füstje komoran beterítette a helység plafonját. A sok kis leányka szaladgált, mint a megmérgezett egész a kamra polcain, hordta az ételt és az italt, egyenruhájuk piszkosfehér színű, bokájukig érő szoknya, egy fehér ing, s egy barna kötény volt. Egyikőjük sem tűnt idősebb húsz évesnél, sőt, némelyik Geralt számára igenis fiatalnak hatott.
Jó szokása szerint egy eldugott sarokba ült be most egymaga és kardjait fájó hátáról az asztalra fektette. Maga elé meredt csupán, lassan két óriási tenyerére támaszkodott és elmélkedni kezdett. Bántotta legbelül, vihogó ördögként mart szívébe a tudat, hogy Yennefer aznap faképnél hagyta őt, ott Beauclairben. Nem akarta még magának sem bevallani, de mégis, tisztán látszott komor vonásain valamiféle bűnbánat. Habár sejtette, hogy a kedvese nem tud semmit sem, ami közte is Lina között történt, s az mennyire meggondolatlan volt, mégis nyugtalanította Yen viselkedése. Ahogy maga elé bambult, megjelent előtte ismét az összes kép arról az éjszakáról. Lina finom derekának érzése, s puha bőrének tapintása, formás mellei és szépséges arca... a hideg végigfutott a hátán, amikor felidézte az összes mézédes emléket, de mégis, szíve elszorult. Sosem állt szándékában bántani azokat, akiket szeret, mégis, most egyszerre egy meggondolatlan félrelépéssel kettőt is sikerült neki.
Ríviai Geralt, a nagy Fehér Farkas, Blaviken Mészárosa most félt. Félt attól, hogy ebből a háborúból nem fog kikerülni győztesen, s akármi is legyen a választása, mindenhogy fájdalmat fog okozni valakinek.
Ismét sóhajtott egyet, amikor elé állt egy alak.
Geralt valóban, érezte a jelenlétét, de nem nézett fel rá. Túlságosan megtört volt a tekintete, ezt tudta nagyon jól, s nem akarta, hogy egy közember lássa a viseltes, keserű ábrázatát.
– Te vaják vagy, igaz? – Vékony volt a hang, nyájas, mely megszólította Geraltot.
– Attól függ, ki kérdezi – válaszolta a vadász, akit igencsak meglepett a leányhang, mely most hozzá szólt. Arcáról elillant a keserűség, s helyét a meglepett vonások vették át. Felpillantott a hajadonra, majd gyorsan felmérte azt. Karcsú alakján toussainti mintára készített, hímzett ruha feszült, szép kebleit kiemelte rózsahímzése, fekete haja két fonatban feküdt mellkasán, s kerek arcáról kék szemek mosolyogtak a vajákra. Hamvas bőrén egy seb, egy ránc nem éktelenkedett, emiatt ránézésre Geralt úgy tizenöt esztendősnek gondolta. – Mit akarsz, hajadon?
A leány mély levegőt vett. – Atyám küldött. Híre ment a városban, hogy érkezett egy vaják ide a dél folyamán, s tudnánk neked munkát adni – meg sem rendült a hangja, miközben a férfihoz beszélt.
– Mifélét? – Geralt összevonta ősz szemöldökét.
– Egy griff sorjára rabolja a kecskéinket. Nagyon aljas jószág, még a bátyámra is rátámadott, amikor próbáltuk elijeszteni az egyik éjszaka.
– Mennyit szán atyád a lény kiirtására?
– Száz koronát – a leány keze egy pillanatra megremegett, amikor az asztalra helyezte a kis bőrerszényt. A vaják hallotta, ahogyan csörögnek benne az aranytallérok, s ez nyugalommal töltötte el, hiszen oly gyorsan távoztak Beauclairből, hogy sem a nyereményt, sem a nilfgaardi csaló jóvátételét nem vették magukhoz.
A vaják elmélkedését az egyre erősödő kocsmai zaj törte meg. Gorombán nézett ki a leány mögül, s a kibontakozó harcot kezdte figyelni. Pökhendi módon röhögtek a nagy férfiak az egyik asztalnál, sok korsót vittek el tőlük már a szolgálólányok, s mivel gyanús társaság voltak, maga a vaják is egy ideje szemmel tartotta őket. Úgy érezte már az elejétől fogva, hogy mérget vehet arra, ha esetleg valamiféle verekedés törne ki, az biztosan attól az asztaltól indul ki. Nem, mintha akkor bármit is tehetne az ügyben.
Megtanulta már a sok esztendő alatt, hogy nem játszhat bérbakót, s igazságszolgáltatót sem, ezért megpróbált nem a nagy alakokra koncentrálni, ahogyan rendre belekötnek az összes őket kiszolgáló fiatal lánykába.
– Gyere csak ide szépem! – hasított át a duhajkodó tömeg zaján egy mély, érces férfihang. Vöröshajú és szakállú, nagytestű skelligi volt, hírből sem ismerte a jó modort, s ez már arcának vonásain is meglátszott.
A kis barnahajú leányka sietősen vitte oda nekik az újabb kör sört, útközben meg is botlott egyszer, s mikor a rőtszakállú viking mellé ért, riadt tekintettel tette le korsóját, a dagadt skelligi pedig jókora erővel rásózott a leányka fenekére. – Ej az anyád úristenit! – hörögte jókedvűen, vigyorgott, miközben az alig tizenöt éves lányka karja után kapott és ölébe rántotta.
Geralt, mintha csak az ő életét fenyegetné veszély, felugrott az asztalától, s akár a prédájára rohanó puma, a részegeket félrelökve útjából vágtatott az asztalhoz. Sikított a kicsi leány, amikor csupasz combjáról az ádáz férfi felhúzta szoknyácskáját és belemart fehér bőrébe. A kisleány próbálta ellökni magától, de a viking nem engedte. Úgy szorította, mint a kígyó a prédáját, olyan erővel, mintha menten össze akarná törni a csontjait, közben undorító módon nevetett, acsargott jókedvében, ahogyan társai is jót szórakoztak a kislány reménytelen ficánkolását.
A felhőtlen jókedvnek egy idegen kéz vetett véget, mely erősen szorította meg a skelligit vállánál fogva. A kéz Geralthoz tartozott, s amikor összenézett a vikinggel, sárga macskaszemei megvillantak. Olyan erővel szorította össze a harcost, hogy az fájdalommal telt morgással fordult felé, s keze lecsúszott a kislány fehér combjáról.
– Jó uram – morogta Geralt ridegen – tájékoztatni akarlak, hogy ezen a vidéken tiltják ezt a viselkedést.
– Foglalkozz a magad dolgával, mutáns – sziszegte érces hangján a rőthajú, miközben kétségbeesetten megpróbálta elrántani magát a vaják szorításából.
A legkevesebb sikerrel.
Geralt morgott egyet ismét, amikor még erősebbre fogta szorítását. A kislánynak ekkor volt ideje leugrani a skelligi harcos öléből, viszont nem futott túl messzire, hanem tisztes távolból figyelte az eseményeket. Túlságosan érdekelte ahhoz képest, mint amennyire megijedt. – Többet ne érj hozzá – morogta a Fehér Farkas, s egyenesen a vikinggel nézett farkasszemet.
Az csak haragosan mordult egyet, ezzel nemtetszését nyilvánítva a vajáknak, majd lerázta magáról annak kezét és visszafordult társaihoz.
Geralt ekkor egy kíváncsi pillantást érzett magán, mely egyenesen a pult irányából méregette őt. Lassan fordult annak irányába, s mikor meglátta a kíváncsi tekintetek gazdáját, arcán leírhatatlan meglepetés tükröződött vissza.