Crying heart (h.s)

t w e l v e

*Faith Ohanya*

Harry mellett ülve és kezét fogva előbújt lepkeseregem a gyomoromban és őrült csapkodásba kezdtek.

Már fél órája ültünk ott és beszélgettünk, - vagyis javarészt ők, mert én teljes zavarban voltam a hirtelen nagy társaság miatt- amikor már kezdtem teljesen befordulni.

Lassan felálltam, elengedtem Harry kezét és elindultam a mosdóba, de 5 kérdő tekintet visszatartott.

-Mi a baj, Faith?- kérdezte először Harry.

-Semmi baj nincs, csak elmegyek mosdóba.- erőltettem magamra egy kamumosolyt.

-Ne kamuzz, kiült a világ összes bánata az arcodra!- ráncolta szemöldökét Liam.

-Mondom, hogy semmi sincs.- mosolyogtam még mindig nem éppen őszinte mosolyommal. Tekintetem összekapcsolódott Harry-ével, aki aggódva figyelt. Lesütöttem szemem és közelebb léptem egy lépéssel az asztalhoz.

-Inkább most hazamennék.- néztem fel félve. 4 szomorú szempárral és egy nagyon aggódóval találtam magam szembe, így a padlót kezdtem el vizslatni.- Semmi bajom nincs veletek, csak ma még dolgom van és... És... Csak simán egy kicsit rosszul érzem magam. Mostanában sokat stresszelek, megfájdult egy aprót a fejem. Örültem a találkozásnak fiúk és remélem még találkozunk! További jó szórakozást!- intetem egyet lemondóan, hiszen tudom  ha rajtam múlik, bezárkózok a lakásomba és sosem keresem fel őket. Tényleg nincs belük bajom, csak nekem ez sok. Ők olyan... Boldogok. Én meg egy sötét cuccokban parádézó sötét lelkű, depressziós lány vagyok. Semmi keresnivalóm köztük, csak rontanám a hangulatot minden egyes megszólalásomnál.

Lehet, hogy kicsit magamba zuhantam. Lehet  hogy kicsit bunkó voltam. Lehet, hogy kicsit elővettem a pengét. Lehet, hogy kicsit végigszántottam vele alkaromon.

De ez még semmi a holnaphoz.

Másnap reggel fájó csuklóval keltem fel. Pont azon a ponton fájt, ahol tegnap a pengém érintette.

Halkan dúdolva egy dalt öltöztem fel és ettem egy szendvicset. Valahogy ma úgy éreztem, hogy reggeliznem kell. Nem szoktam, nem szokott étvágyam lenni, de tegnap alig ettem valamit és a vacsorát is kihagytam, így ma nem csodálom, hogy korgó, üres gyomorral keltem fel. Miután ezekkel készen lettem, becsoszogtam a kis fürdőbe és belenéztem a tükörbe. Óh... Bár ne tettem volna! A világ összes fájdalma kimt ült vonásaimon és, mimtha még a homlokomra is az lett volna kiírva, hogy 'szánalmas'. Felnevettem nyomoromon, majd kötszerért nyúltam, hogy el tudjam fedni valamivel legszánalmasabb tetteimet csuklómon. Esküszöm undorodom magamtól. De úgy igazán. Csak kinevetem magam, vagy felfordul a gyomrom. Depresszió.

A suliba érve lehajtott fejjel jártam a folyosót, ahogy szoktam, mígnem valaki a vállamra nem tette kezét. Oldalra kaptam fejem, de megnyugodtam, mikor Harry aggódó tekintetével találkoztak kozmoszaim. Csak egy halvány, megnyugtató, mégsem őszinte mosolyt küldtem felé, hátha meg tudom téveszteni. Hát, nem így történt.

Körülnéztem a folyosón, ahol alig császkált valaki, az utolsó diák, aki egy emeleten volt velünk, éppen akkor ment le a lépcsőn nagy robajjal. Tekintetemet visszavezettem Harry-re, ki épp akkor nyitotta ajkait, hogy szóljon.

-Faith... Mi történt tegnap? Nem értem, minden olyan jól ment.-ráncolta szemöldökét értetlenül, de még mindig borzasztóan aggódva.

-Semmi, Harry. Semmi...

-Faith!- nézett rám gyanakvóan.

-Ahhj!- forgattam szememet, mire egy diadalittas mosollyal ajámdékozott meg. Ő nyert.-Csak annyira nem éreztem magamat közétek valónak! Neked remek barátaid vannak...

-Akik mostmár a te barátaid is.-vágott bele, de megráztam fejem.

-Dehogy... Én csak egy betolakodó vagyok, akit Louis magával rángatott. Ti jól elbeszélgettetek, de én nem is vetted észre, de annyira kellemetlenül éreztem magam az új társaságban! Nem éreztem magam biztonságban, úgy éreztem egy kívülálló vagyok, akit bármikor bárki megbánthat és megtaposhat...-nem tudom honnan jött az újabb őszinteségi rohamom, de látszólag a zöldszeműt is megleptem bőbeszédűségemmel.

-Nem vagy kívülálló, Faith! Ha többet lógsz velünk, hamar beleszoksz a társaságunkba és hidd el, te is ugyan olyan jól fogod érezni magadat, mint ahogyan én érzem magam, mikor veled vagyok!-mosolygott rám és szavai nagyot ütöttek szívembe, most viszont jó értelemben. Jól érzi magát velem? Az én lényem mellett? Kérdéseimet meg is fogalmaztam hangosan a göndörnek is.

-Tényleg így érzel velem kapcsolatban? Hogy jó velem beszélgetni?- mosolyodtam el halványan meleg mosolyát látva.

-Igen! Kedvellek, Faith! Különleges, érdekes, csodálatos lány vagy! Sokan ezt nem veszik észre, de igaz! Ezért sem hagylak magadra!-simogatta meg felkarom, de én összevontam szemöldököm.

-És mi van itt a suliban kialakult rosszfiú imidzseddel?- kérdeztem furcsállva a szituációt.

-Rossz társaságba kerültem rosszkor... Nem tehettem ellene mást. Nem kedvtelésből teszem azt, amit tenni szoktam az ő társaságukban. Nem tehetek mást...- nézett oldalra zavartan.

-De így én fogok ártani ennek a felépített imidzsednek! Nem barátkozhatsz a rossz baráti köröd által elítélt, bántalmazott kisegérrel! Nem tehetem meg, Harry... Így téged is bántani fognak!- néztem szemeibe, amik semmi érzelmet nem sugároztak és ez megrémített.

-Nem érdekel.-mondta és íriszeibe újra visszaköltözött a védés és melegség. Elmosolyodtam és egy hirtelen ötlettől vezérelve megöleltem. Meglepődött ő is, de karjait körémfonta és fejemre hajtotta fejét és belepuszilt hajamba. Gyomromban valami megmozdult, mintha egy sereg pillangó született volna meg, nem értettem és nem is éreztem még ezt az érzést, de tetszett.

Pillanatunkat a csengő zavarta meg, ami jelezte, ideje besunnyogni az első óránkra. Harry-től gyors elköszöntem, hisz az első óránk sajnos nem ugyan az, utána rohanhattam a rajzterembe, hisz ott kezdődik ez a "csodálatos" napom. Eddig még az volt, de utána vált csak egy rémálommá. Úgy éreztem szavát szegte és hazudott. Hogy direkt csinálta azt, amit, csakhogy a földbe tudjon tiporni.

Meghalni talán könnyebb lenne....nem?