Crying heart (h.s)

f o u r t e e n

*Faith Ohanya*

Nem hiszem el, hogy ezt tette. Hazudott. Bántott. Kinevetett. Hátbaszúrt.

Úgy érzem a lelkem elhagyta testem és csak vagyok. Itt ülök térdeimnek hajtott fejjel az iskola folyosóján és szemeimből szüntelen folynak, keserű könnyeim. Nem hiszem el. Megint összetörtem, ám most nincs kinek segítenie rajtam, mert az egyetlen, akiben megbíztam, akinek elfogadtam és kértem is segítségét, most nevetett gonoszan a képembe, most bántott, most rúgott belém ott, ahol a legjobban fáj. Megbíztam benne. Bevallom, már osztottam bizalmamat irányába, Ő pedig ezt kihasználta és visszafordította felém éles, sebző kések pengék formájában.

Senki sem jött most segíteni. Senki sem kérdezte, jól vagyok e, mi történt, segíthet e. Nem baj. Ezúttal el sem fogadom más embertől az ilyesfajta gyengédséget.

-Na látod, Styles, nem is volt olyan nehéz, ugye?- hallottam Toby hangját nem messze tőlem. Óvatosan felnéztem a társaságra, ahol mind nevettek. Mind, kivéve Harry-t. Nem értettem, miért nem nevet ki a többiekkel együtt, miért nem mosolyog nyomorultságomon.

-Baszódj meg, Kensen!- mondta a göndör és otthagyta a fiúkat.

Értetlenül meredtem Harry után. Teljesen összezavart. Bántott, majd bocsánatot kért. Most pedig idegesen otthagyta a barátait. Barátok? Harry egy másodpercre könnyfátyolos szemeimbe nézett szomorúan, majd végleg kiment az épületből. Hiszen még órája van. Toby-ék tekintete szinte lyukat égettek oldalamba, de én felálltam és kirohantam szintúgy az iskolából. Nem Harry után, csak egyszerűen haza akartam menni. Ez a nap túl sok volt már így is számomra.

A zöld szemű démon az iskola előtt állt a parkolónál és egy cigit gyújtott meg szájában. Egy pillanatra az ajtó felé nézett, ahol ott álltam én, de nem bírtam szemébe nézni, inkább elsiettem mellette újból kitörő zokogásom közepette. Nem akartam ránézni, nem akartam semmit sem látni égköveiben. Nem. Már nem hiszek hamis érzelmeinek irányomba, már nem érdekel semmi, ami a fiúval kapcsolatos. Nem érdekel semmi, ami Harry Styles. Aki végérvényesen is visszalökött a mély gödrömbe, ahonnan egyszer kihúzott kedvesen, segítőkészen.

-Faith!- kiáltott utánam, mire lépteimet megsokszoroztam és már szinte futásban haladtam a járdán hazafele.

-Faith! Kérlek, állj meg! Had magyarázzam meg!- hallottam ahogy utánam fut, ezért hirtelen megálltam és szembefordultam vele. Ha most tekintettel ölni lehetne, akkor a göndör most lángokban állna és haldoklana.

-HAGYJ BÉKÉN, HARRY! GYŰLÖLLEK! HAGYJ BÉKÉN ÖRÖKRE!- ordítottam dühösen.

Csak némán megállt előttem és arcomat nézte. Száját egy vonallá préselte és szemeiben újra azt a mérhetetlen fájdalmat, sajnálatot és szomorúságot láttam, amit bent, az iskolában is. De már nem érdekelt, ahogyan Őt sem érdekelte, hogy megszégyenít és szétszed tetteivel szavaival.

-Kérlek...- lehelte szétesve.

-Nem érdekelsz, Harry Styles! Többé már nem! Elvesztetted az irántad táplált bizalmamat, mindörökre! És ez ellen nem tehetsz semmit se. Ne keress!- hátat fordítottam neki és otthagytam a leblokkolt szerencsétlent.

🖤🖤🖤

Hazaérve szobámba mentem egyből és telefonomat elővéve ágyamra huppantam és tárcsáztam a számot.

-Jó napot, Vilsey igazgató! Iskolaváltás miatt keresem, igen. Hogy mi az oka? Nem szeretnék erről beszélni, igazgató úr... Nem, nem az iskolával van a problémám, sokkalta inkább a diákokkal. Sajnálom én is, hogy erre a döntésre jutottam, igen. Holnap bemegyek akkor délre a papírokat elintézni. Viszlát!