Crying heart (h.s)

o n e

*Faith Ohanya*

Egy dolgot szeretek az iskolában. A délutánként lévő külön festői szakkörömet. Mrs.Lasher minden délután itt hagy egy 2-3 órára, hogy kiélhessem vágyaimat egy vásznon, vagy akár egy papírlapon. Tudja, hogy ilyenkor egyedül szeretek lenni, így nem zavar, sőt, megbízik bennem, így magamra hagy arra az időre, míg alkotok. A művészet az életem. Most is épp a rajzteremben dekkolok és egy már 1 hete elkezdett festményemet fejezem be. Ha jól számoltam, Mrs.Lasher 1 óra múlva érkezik vissza, hogy bezárja a termet. Fél hat van, mire hazaérek, meglesz az 8 is, hiszen nincsen kocsim, tömegközlekedéssel járok iskolába és messze lakom. Nem túl gazdag környék, kicsiny kis lakásom van, de tökéletes nekem és a magánynak. Igen, egyedül élek, nem a... a szüleimmel. Nekem azok már 6 hónapja nincsenek. Azóta vagyok egyedül. Vagyis nem. Én és a művészet. Mindig is imádtam festeni, rajzolni és miegyébmást, de mióta megtörtént az, amit egy jó családban nevelkedett gyermek sem szeretne átélni, azóta betegesen beletemetkeztem a munkáimba. Valamikor azért érkezek kialvatlanul az iskolába, mert egy szemhunyásnyit sem aludtam, mivel egész este egy munkámon dolgoztam. Általában el próbálom adni ezeket, csak egy-kettőt tartok meg, amik úgy tényleg a legmélyebbről származnak, a többit viszont eladom. Mindig vannak vevőim, viszont mindig megemlítik, hogy egy kicsit magamba zuhant és borús vagyok. A régi festményeimből kettőt tartottam meg. Azokat a szobámban őrizgetem egy állványon egy terítőanyag alatt. Nem merem megnézni őket újra, mert akárhányszor rájuk pillantok, elfog a sírás és a hányinger. Boldog voltam. A legboldogabb, de ez már mind a múlté. 6 hónapja rá sem néztem arra a két festményre, attól csak még rosszabbul érezném magam.

Két halk kopogás szakította félbe elmélkedéseimet, mire az ajtó felé kaptam tekintetemet. Senkivel sem beszélek Mrs.Lasher-en kívül, vele is csak tőmondatokat. Az ajtó lassan, nyikorogva kinyílt és egy kék szempárral találtam magam szembe. Lila, középhosszúságú, egyenes tincsei arcába hullottak a nálam talán egy évvel fiatalabb lánynak, mikor bedugta fejét a kis résen, ami az ajtó és az ajtófélfa között alakult ki.

-Öhm, bocsánat, ha zavarlak, csak... öhm.. megyek is. Csak festeni jöttem, azt hittem senki sincs bent. Mrs-Lasher mondta, hogy nyugodtan jöjjek, nem zavarok senkit, de úgy látom...- szabadkozott és elvörösödött zavarában, mire halványan elmosolyodtam. Aranyosnak tűnik. Nem hallott még a hallgatag, depis csajról, rólam? Akkor nem állna velem szóba. Sok rossz pletyka kering rólam az iskola falain belül, és mivel egyiket sem támasztom alá, vagy tagadom le, így igaznak titulálják. Ezek szerint új. Még sosem láttam itt.

-Gyere csak be...- szinte suttogtam, de hangomon még így is meghallatszott, hogy rekedt, hiszen nem nagyon beszélek. A munkáim beszélnek helyettem is, és szerintem ez így van rendjén.

-Ohh, de csak, ha nem zavarlak. Nem szoktam sokat beszélni festés közben ne aggódj, olyan lez, mintha itt sem lennék!- mosolygott rám halványan, mit már nem viszonoztam. Ez nem én vagyok. Én mindig egyedül alkotok, nem engedhetek ide senkit, miközben festek! Mindegy, úgy is kész vagyok, megfelezem az időmet vele, ha szeretné, én otthon úgy is befejezem, viszont ott a szomszédok mindig hangoskodnak. Ezért szoktam itt maradni az iskolában. Itt csend honol. Csak én, a gondolataim és a művészet van. Elpillantottam a festményemről vissza a lányra, aki még mindig az ajtóban ácsorgott egy vászonnal és egy festékes táskával.

-Már úgy is menni készültem.- gyorsan mondtam és halkan, de a körülöttünk lévő csend miatt így is hallotta. Bólintott egy aprót, majd belibbent a terem másik oldalára. Mozdulatai kecsesek és gyorsak voltak, szinte csak egy pillantás volt az egész.

-Danielle Manson vagyok. Te?- kérdezte halkan, fejét lehajtotta. Elég szégyenlősnek tűnik.

Nem válaszoltam, csak megfogtam az állványt a festményemmel együtt és elvittem a terem legeldugottabb sarkába. Ezen a festményen kívül 3 másik művem van még itt. A legújabb alkotásomon a sötét színek dominálnak. Úgy gondolom ez egy lesz azon festményeim közül miket megtartok, túl sok az érzelem rajta. Itt nem a boldogságra, a szerelemre és a... családra gondolok, hanem a búra, a magányra, a csalódottságra, és minden egyéb negatív érzelemre gondolok. Most el lehet engem könyvelni egy pesszimista, nyomott hangulatú lánynak, de el kell szomorítanalak titeket, nem mindig voltam az ami most vagyok. Mielőtt még elhunytak volna a szüleim, boldog voltam. Volt egy szerető édesanyám és egy édesapám, és... egy nővérem. Ő még él. Ő most ott lakik, ahol régen mindannyian anyával és apával. Ő mindig is féltékeny volt rám és a szüleinkkel ápolt kapcsolatomra, ő sosem jött úgy ki anyáékkal, mint én. Mikor megtudtuk a halálhírt, én teljesen összeomlottam, színeim kifakultak és teljesen elfedett a sötétség. Nővérem szemrebbenés nélkül ráncigált bíróságra a hagyatékokat illetően. Mivel még csak 2 hónapja vagyok 18, minden pénz és hagyaték nővéremhez került. Melanie-t meg sem hatotta, hogy anyuék már nincsenek többé, őt csak a pénz érdekelte. Mikor betöltöttem a 18-at, elköltöztetett egy olcsó kis lakásba, eladatta festményeimet, hogy azokból éljek meg és kidobta szőrömet. Nyitott nekem egy bankszámlát és arra átutalt egy csekély mennyiségű pénzt, amiből nem halok éhen és még az oktatásomat is tudom finanszírozni. Néha küld még egy keveset, de megmondta, hogy miután már lesz állandó munkám, le fog szarni. Nem tekint engem testvérének, nekem se kellene őt, de hisz mégis csak egy vér, nem?

Ahogy ezen gondolkodtam, kicsordult egy könnycsepp szememből, mit gyorsan le is töröltem. Nem lehetek gyenge, főleg nem más előtt. Hisz itt van Danielle is. Megfordultam, felkaptam a cuccaimat és kirohantam a teremből. Szorított a mellkasom, csak minél hamarabb otthon szerettem volna lenni, egyedül.