Bombfire

12 - Utazás

Ashley szemszöge

- Kivel beszélek? - kérdeztem erősen koncentrálva.

- Ilyet, meg se ismersz - elégedetlenkedett a vonal túlsó felén a hívó. - Dara vagyok, te beszari.

- Mitől kaptál kiütést kilenc éves korodban? - vágott közbe Ken.

- Beleültem egy mérgesszömörce bokorba, aztán pedig megcsípett egy darázs, amire allergiás vagyok. Mindezt két napon belül.

- Hogy hívták az első gimis barátod? - próbáltam én is ellenőrizni.

- Weston Bentley. Eléggé leellőriztetek már? Eléggé nagy szar van, és ide kellene jönnöd Ash, anyáékhoz, tudod mennyit szenvedtem, mire elértelek? Körbetelefonáltam a fél titkosszolgálatot - suttogta.

- Mi van Dara? Mond már!

- Az a helyzet, hogy itthon vagyok Birminghamben, és éppenséggel nem találod ki ki van itt rajtam kívül.

- Nehogy kimond! - figyelmeztettem. Egyrészről, nem akartam hallani a nevét, másrészről tartanom kellett magam a Dame-nek tett ígéretemhez, miszerint nem hagyom, hogy Blout megtudja, Garrynek igenis sok köze van a dologhoz.

- Pedig de.

- Basszameg - csaptam a combomra. - Még is hogyan kerül oda?

- Beállított azzal a szöveggel, hogy téged keres. Ne kérdezd miért, azt mondta volt nálad Londonban, de nem talált otthon, és Kent se, ezért jött anyáékhoz.

- Dame, mennyi idő kell, mire odaérek Birminghambe? - kérdeztem, miközben kivettem a kihangosítást.

- Nem tudom. Fogalmam sincsen, hogy hol vagyunk. - nézett rám kétségbeesetten.

- Dara. Most leteszem, amilyen gyorsan csak tudok, ott leszek. És Ken is jön velem - jelentettem ki.

- Ó. A nagyfőnök - jegyezte meg gúnyosan.

- Jó, erre most nem érek rá. Valaki hívjon már valakit! Itt komoly vészhelyzet van!

Ken felrohant az emeletre, hogy ott telefonáljon a főnökségnek, Blout és a gyerekek értetlenül figyelték az egész folyamatot, én pedig elindultam felfele, hogy bedobáljam a cuccaim a bőröndbe. Csak két napnyi, össze-vissza bedobált dolgot tettem el, de ennyit elégnek találtam. Kirángattam a szekrényből egy fekete, testhez álló ruhát, aminek nem volt pántja. Rutinosan kirúzsoztam magam egy vérvörös darabbal, ami határozottnak látszatott, és most az is voltam. A kézi táskám egyik zsebéből előkotortam a jegygyűrűm, és sietve az ujjamra húztam. Összezártam a bőröndöt, majd leszaladtam a lépcsőn.

- VALAKI MONDJA MÁR MEG MI TÖRTÉNIK! - veszekedett a konyhában Blout Madline-nal, és Deckkel.

- Semmi sem történik, csak Ashleynek és Kennek el kell mennie.

- De miért? Ki az, aki ott van Birminghamben?

- A nagybátyjám. Anyám testvére. Anya mindig is utálta, mert egy gerinctelen senki, és szeretnénk minnél hamarabb kipenderíteni, de anya nagyon lágyszívű, és beveszi az idétlen meséket, ezt kell most megakadályozzuk - hazudtam Bloutnak szemrebbenés nélkül.

- És miért nézel ki úgy, mint aki a sarokra tart? - kérte rajtam számon az öltözetem.

- Mert csak - válaszoltam indulatosan.

- Ez kicsit sem megfelelő válasz!

- Azért mert - próbálkoztam.

- Canighan! - kiáltott rám.