Bombfire

21 - Heuréka

Ashley szemszöge

Kábán sétáltam vissza az irodába, és hirtelen rájöttem, hogy mindennek van értelme. Pontosan tudtam, hogy miért nem tudhatja meg Cody, hogy ki Kerry Jackson vagy, hogy a Bombfire feje Garry Jackman. Már értettem a múltra visszamenőleg Garry utalgatásait, és már tudtam, hogy hogyan ejtette át teljesen az egész bagázst. Én magam átsiklottam egy fontos tényező felett, amin nem szabadott volna. Hirtelen paranoia tört rám, és már sejtettem, hogy ki az a WB.

A panelhez nyomtam a mágnes kártyám és kinyílt az ajtó.

- Ashley? - kérdezte Cody az asztal alól.

- Én vagyok - mosolyodtam el. Ha eddig nem lett volna elég indokom, hogy óvjam magamtól, most még inkább meg akartam tenni.

- Mi baj? - Mászott ki az asztal alól, amikor látta, hogy nem fogok beülni mellé. A székembe roskadtam, a szemem elé tettem a kezem, és a lehető legjobban próbáltam álcázni, hogy elerednek a könnyeim. - Hé! Bébi!

- Cody. Ígérd meg nekem, hogyha bármelyik titkom, ami kiderül majd valamikor, akkor te majd nem fogsz rám haragudni, és nem hagysz el, független attól, hogy rád is óriási hatással lesznek az ilyen titkok.

- Kezdesz megijeszteni - fejtette le az arcomról a kezem.

- Mert kezdek félni. Azt akarom, hogy vége legyen ennek a hülye Bombfire-nek! - borultam a nyakába.

- Ne aggódj. A helyére teszünk néhány dolgot, és kiderítjük, hogy egészen pontosan mi is történik, aztán szépen fogjuk magunkat, és keresünk valamilyen másik ügyet. Oké?

- Semmi sem oké, de ez elég biztatóan hangzik - hüppögtem.

- Semmi baj Bébi, az elején mindenkinek szar, főleg ahogy gyűlik benned az indulat. De én itt vagyok, és bízhatsz bennem.

- Igen, de még mindig nem válaszoltál a kérdésemre - emlékeztettem.

- Persze, hogy veled maradok - csókolt meg.

Hinni akartam neki, de kétszínűnek éreztem magam. Amikor visszakérdeztem Dame-nél a dologra, csak az hajtott, hogy jogom van tudni az igazat, de most viszont legszívesebben leszaladnék Dr. Swainhez és követelném, hogy valahogy - nem tudom hogy, de - vegye el a memóriám azon felét, amit az utóbbi negyed órában raktároztam el.

Hinni akartam Codyban, hogy velem marad, de valamiért a saját intuícióim erősebbek voltak, és egyre csak afelé hajlottak, hogy nem fog velem maradni, ha megtudja, és nem is lesz majd szabad ezért hibáztatnom.

- Ashley, Bébi. Ne sírj! - kérlelt. Felkapott, az ölébe vett, felült az asztalom közepére, még mindig szorosan magához húzva tartott, és a nyakam csókolta. - Ma már harmadjára mondom neked, hogy szeretlek. Higgy bennem!

- Az a baj, hogy azt hiszem én is szeretlek - szipogtam -, és pontosan ezért nem lenne szabad hagynom, hogy együtt legyünk, mert ha hagyom, akkor bele sem merek gondolni...

- Mond el most, mielőtt még kiderülne - tűrte a fülem mögé a hajam.

- Nem tehetem. A többiek megeskettek, hogy nem mondom el! - szakadt ki belőlem, és a mázsás súly enyhülni látszott azzal a tudattal, hogy most már hibáztathatja a többieket is.

- Egyedül én nem tudom? - csodálkozott el.

- Igen. Azt mondják, hogy akkor nem tudnál koncentrálni az ügyre, és teljesen igazuk van.

- Ha anyám már megint a sitten van, vagy meghalt, túlélem. Emiatt nem kell aggódnotok. De az, hogy látom, hogy így sírsz miattam, rosszabb, mint eddig bármi más. Erről van szó? Már megint az anyámmal van balhé?