Bombfire

20 - Új

Ashley szemszöge

A vadonatúj, és csendes irodámban ültem. Én sem adtam hangot ki magamból, a munkaköri leírásom felett görnyedtem, amit reggel hoztam át Cody irodájából. Ugyanakkor nem tudtam rá koncentrálni, mert a gondolataim minduntalan visszaugrottak az elmúlt tizenkét óra történéseihez. Isteni éjszakánk volt Codyval, de aztán reggel lett, és minden tök jól indult, majd Cody azt mondta szeret. Leblokkoltam, mert nem tudtam, hogy csak a pillanat hevében mondta-e, vagy igazából. Végül úgy döntöttem nem foglalkozom vele. A következő pillanatban meg megjelent a szomszédja, aki egyáltalán nem volt egy csúnya teremtés, és amikor elmondta, hogy lehet, hogy az MI6-nél fog gyakornokoskodni a hideg futkosott végig a hátamon. Hát még amikor elképzeltem, hogy akár az én gyakornokom is lehetne, vagy Codyé, és a fene sem tudná, hogy mit csinálnak majd az elsötétített ajtó mögött.

Aztán persze kiderült, hogy hazudtam Jackmanről, de hogy ne hazudtam volna, ha közben Dame azt mondta, nem is egyszer, hogy Cody nem tudhat Garryről. És nagyon fájt, hogy hazudnom kellett neki, mert Cody nem érdemelte meg, de mindent ki kellett volna tálaljak, és az a minden túl sok lett volna. Így is sok volt. És annyi titkom volt még így is!

Szóval az egyszerűbb utat választottam és megfutamodtam. Egyvalamiben nem hazudtam, tényleg gyorsnak éreztem a tempót, amit Cody diktált, és ezért is tűnt jobb megoldásnak a viszakozás.

Csörögni kezdett a telefonom, ezért kibányásztam a táskámból.

- Ashley vagyok, mond - szóltam bele.

- Hol vagy? - kérdezte köszönés nélkül Dame.

- Az irodámban. Felicity reggel elkapott a földszinten és elmondta, hogy kész. Kissé üres, de a nap folyamán át fogják hozni az asztalom.

- Hol is van egészen pontosan ez az iroda? - kérdezte Dame.

- Ha Cody irodája melletti folyosón végig jössz, majd elkanyarodsz jobbra a harmadik elágazásnál, akkor ott a harmadik szoba az enyém.

- Szuper. Az épület másik felébe nem is tudtak volna tenni - ironizált.

- Nem én tehetek róla - válaszoltam.

- Oké, mindjárt ott leszek - tette le a telefont.

Dame mindig olyan előzékeny volt velem, sohasem bocsájtkozott vitába. Kedves volt, bár az első benyomásom egyáltalán nem ez volt. Akkor nyilván ingerült volt, valami biztos felzaklathatta, de aztán hamar oldótott, és jó barátom lett, nagyon jó. De mégsem olyan volt, mint Cody. Inkább, mint egy nagy testvér. Codyban viszont vonzott, hogy kiszámíthatatlan, és heves, hevesebb, mint bárki, akit eddig ismertem. Neki több idő kellett, mire feloldódott kettőnk közt a légkör, és ez tetszett, mert volt benne valami kihívás. Azonban a kihívást én mégsem tudtam abszolválni, ezért ültem az ölemben a munkaköri leírásommal a tök üres irodámban lévő, egyetlen fehér fotelban. Meg akartam védnei Codyt, és biztos vagyok benne, hogy ezzel pont azt tettem. Nem hagyhattam, hogy miattam törjön össze, főleg nem olyan nagy horderejű dolgon, mint a titkaim, amiket kénytelen voltam tartani. Matt helyzetben voltam, választhattam, hogy mikor töröm össze, és mennyire. Ezért választottam inkább a korán, de enyhébbent. Ha most megrepesztem, akkor később, a végső döfésnél már nem fog neki annyira fájni, mert tudni fogja milyen vagyok.

Eleredtek a könnyeim, ezért matatni kezdtem a táskámban. Előkaptam a zsebkendőt, ami mindig volt nálam, mert a hülye londoni időjárás mindig betaknyosított. Megtöröltem a szemem, és ha már itt voltam, akkor az orrom is kifújtam, majd visszatértem a vaskos nyomtatvány tanulmányozásához, csakhogy még mindig nem tudtam rá koncentrálni. Kopogtattak az üvegajtón, aminek háttal ültem, így csak fél kézzel kinyitottam, hogy beengedhessem Dame-et.