Több mint barátság

Ő

Nathan

Én tényleg próbáltam, igen megpróbáltam nem ránézni, nem követni minden mozdulatát a tekintetemmel, de egyszerűen elbuktam. Egyébként is, szinte mindenhol felbukkant, ahol én, így lehetetlen volt nem élvezkedni látványára, hiszen annyira szexi, hogy az már bűn. Jacks napról napra egyre gyönyörűbb, és fogalmam sincs, hogyan csinálja, de ő maga a lenyűgözés istene. Nagyot sóhajtva tornászom fel magam ágyamról,amikor meglátom, hogy mennyi az idő, egyenesen a szekrényem elé sétálva, hogy kiválasszam a legmenőbb inget és nadrágot Dylan bulijára. Kinyitva azt, kezdek keresgélni a hatalmas kupi között, amikor meghallom telefonom jelzését, miszerint üzenetem jött. Felhúzott szemöldökkel dobom le a földre a kezemben tartott ruhadarabot és kíváncsian veszem ki zsebemből telefonomat. Szememet forgatva írok vissza Shannek, aki burkolt célzással próbálta megtudni, hogy megyek-e a bulira és ha igen, akkor hánykor. Hihetetlen ez a srác, még a vak is látja, hogy mennyire próbálkozni szeretne, de akármennyire is akarnám, akkor sem lehetne semmi sem köztünk, mert bakker lehet, hogy hülyeség, de ezzel úgy érzem megcsalnám Jackyt, holott ő minimális vonzalmat sem mutat felém. Pedig Shane egy talpraesett, jól kinéző srác, de valahogy mégsem érzem azt, hogy akár egy pillanatig is, úgy álljon mellettem, mint a pasim, és ez az, ami kurvára megrémiszt. Mivan, ha mindvégig csak Jacky lesz, mindig csak ő? Szememet egy pillanatra le kell hunynom, hogy megnyugtassam magam, mert néha túl messzire megyek és ez esküszöm totálisan kikészíti az idegsejtjeimet.

— Életem, itt vagy? — hirtelen kapom fejem szobám ajtajához, ahol édesanyám áll, kávéval a kezében, fáradt arccal.

— Szia, anya — mosolygok rá, de rögvest kiszúrja, hogy ez a mosoly maximum csak egy vicsorításhoz hasonlít. Lágyan mosolyogva csukja be maga mögött az ajtót, majd kezemet megfogva vezet az ágyhoz.

— Az anyád vagyok és ez egyenlő annyival, hogy mindent tudok — cinkosan néz rám, mire én összráncolt szemöldökkel pillantok rá, azt sem tudva mit is kellene mondanom kijelentésére.

— Jól vagy, anya? — nevetek fel. — Mégis miről beszélsz? — kérdezem összezavarodottan, hisz tényleg fogalmam sincs miről lehet szó.

— Az a fiú, aki mindig ide járt, Jackson..már jó ideje nem láttam — mindentudóan szegezi rám tekintét,amitől nyelnem kell egy nagyot.

— Nos összevesztünk, ez gyakran megesik — magyarázom nyugodtságot színlelve, miközben belül érzem, hogy a szívem gyorsabban ver a szokottnál.

— Attól még, hogy a munka miatt sokszor vagyunk távol, nem azt jelenti, hogy nem veszek észre dolgokat — jelenti ki határozottan, felfelé görbült ajkakkal — A fehér inget vedd fel, ha elakarod csábítani őt — kacsint rám, majd válaszomat meg sem várva siet ki a szobából.

Idegesen pattanok fel ágyamról, hitetlenkedve meredve az éppen becsukodó ajtóra. Nem tudom elhinni, hogy ennyire egyértelmű lenne a sóvárgásom Jacks után. Bosszúsan ingatom fejem, miközben homlokomat masszírozva döntöm el, hogy erről még kétségtelenül muszáj lesz beszéljek anyával. Meg kell tudjam, hogy mégis hogyan jött rá, mit gondol most és mi lesz. Ha betudtam volna fogni azt a nagy számat és ha nem bámultam volna annyira intenzíven, akkor most nem kellene azon rágódjak, hogy a szüleim, hogyan is fogadják ezt. Gondterhelten veszem le a válfáról ingemet, majd felkapva azt, gyűröm fel könyökemig az anyagot. Átsétálva a fürdőszobába, tanácstalanul allok egyik lábamról a másikra, miközben magamat nézem a tükörbe, hogy mégis mit kezdjek a össze-vissza álló hajammal. Végül minden mindegy alapon, úgy hagytam, ahogy volt, majd bőrdzsekimet felkapva az ágyról indulok el Dylanékhez.

— Megint rohadt sokan vannak — kiabálja Cameron vigyorogva, túlharsogva a zenét. Válaszul csak bólogatok, mivel sokkal jobban lefoglal az, hogy szemeimmel Jackyt keressem.