Hercegnő és Bobby (Tom Hiddleston Fanfiction 🔞) befejezett.

Zawe

Hosszú évekig magányosan éltem, és az egyedüli társam Hercegnő volt. Ahogy Tom becsukta maga mögött az ajtót - miután zavartan köhögve elköszönt és megsimogatta a két kutya fejét -, fájdalmasan zuhant rám a magány. Csend lett, mintha megállt volna az idő.

- Mit csináljunk ma? Miénk az egész ház. Meghívjuk a haverokat? - Bobby szenvedő ábrázatát látva még cefetebbül éreztem magam. Hercegnő melléfeküdt, megbökdöste fénylő orrával, és részvéttel nyüszített. - Nem mondod komolyan kislány, hogy neked is hiányzik!

Mindkettő mozdulatlanul feküdt, de amunt leültem a kanapé közepére, pillanatokon belül ott teremtek az ölemben. Hercegnő imádta, ha a fülét morzsoltam. Bobbyt ez zavarta, mert elkapta a fejét. Ő csak a fejét tartotta oda. Lefoglalták a kezemet, de a gondolataimat nem. Három hónap. Le kell foglalnom magam, ami nálam egyet jelentett a festéssel. Fészkelődtem, de csak annyira, hogy tudtára adjam a kis barátaimnak, hogy fel akarok állni.

- Ti most itthon maradtok, és nem szeditek szét a házat. Rendben? Anya elmegy festékért, meg papírért.

Felmarkoltam a pénzt, és elindultam. A cím bevésve, már csak a metrón ne vesszek el. Szatyrokkal felpakolva mentem vissza. Bobby óvatosan, fülét hátracsapva szagolgatta a csomagokat, közben nagyokat pislogott felém. Idegen volt az illat, az, ami nekem már annyira hiányzott. Mindent vettem, és a legjobb minőséget. Először hezitáltam, de végül meggyőztem magam, hogy megérdemlem! És Tom nem szólhat egy szót se! Miatta kerültem ebbe a helyzetbe.

Most mégis, ahogy itt hever előttem a rengeteg tégely meg ecset, kezdtem rosszul érezni magam. Az első képen őt festem meg. Képet kezdtem keresni, unaloműzésnek elsőre megfelelt, de ebben a lakásban egy fotó nem volt róla. Aztán eszembe jutott a filmplakát. Az tökéletes lesz. Néztem az arcát. Vajon miről szól ez a film? Kosztümök, két gyönyörű nő, az egyik démoni a másik angyali, és kettejük között Tom.

Mennyire más szakáll nélkül, fiatalabbnak tűnik, a szeme ábrándos.

Milyen kár, hogy semmi esélyem nála.

Elkapott az ihlet, sietősen kavartam ki a színeket, áztattam a papírt, és magamat is megleptem, milyen hamar elkészültem. Csak feketét és kéket használtam, talán a szeme miatt. Milyen szép férfi! Ezt a szót, hogy szép, még sosem használtam pasira, de nála a számra esett, nem hangzott furcsán. Alá fogom íratni vele, és megtartom. Ki tudja? Lehet egyszer még sokat fog érni.

Minél tovább néztem, annál jobban eluralkodott rajtam valami. Valami megmagyarázhatatlan érzés. Zsibbadni kezdett a kezem, megremegett a gyomrom!

- Elég volt, Leticia! Hallod? Nem szerethetsz bele! Inkább haragudj rá! Gyűlöld! Három hét! Miatta! Oda a munkád, a lakásod! Nem igaz?

Aztán mindenre volt valami válaszom, egy felmentő ítélet.

- Az a három hét pokol volt, de legalább pihentél, és talán pont most volt itt az ideje, hogy munkát válts. És a lakás? Rémes volt, egy patkányfészek. Tényleg azt akartad hallani minden éjjel, hogy dugnak pénzért a szomszédban?

Aztán már csak egyetlen érvem maradt, saját magammal viaskodva ezt vetettem be.

- Nem szerethetsz bele! Meleg, a jóég áldjon meg! Sosem tudna szeretni, legfeljebb, mint barátot. Ez kell, egy életen át tartó sóvárgás utána?

Gondolkodás nélkül tudtam a választ.

- Igen!

Beleordítottam a süket csendbe. Bobby halálra rémülten ugrott le a kanapéról, és morogva bújt alá. Hercegnő unottan vette tudomásul a kirohanásomat, ő már hozzászokott ehhez, de Bobby...