Hercegnő és Bobby (Tom Hiddleston Fanfiction 🔞) befejezett.

Andreas, Loki fia

- Szia, Felipe?

- Akkor áll még az esti vacsora?

Nem sok kedvem volt, de ha már megígértem, akkor nem visszakozhatok. Pedig egész éjjel alig aludtam, sehogy nem kényelmes már, se oldalt, se hanyatt, hátul meg pláne. A picikém ráadásul meg sem mozdult egész nap, és ez kicsit aggasztott. A derekam is hasogatott, de ennyi nyavalyát már nem akarok anyura zúdítani. Biztos minden kismama így érez, a terhesség utolsó hónapjaiban. Végre kapok levegőt, és ez jó hír. Most is tudok nagyot sóhajtani, jelezvén, hogy mennyire a hátam közepére kívánom a vacsorát. Nem azért, mert nem ennék, hiszen napok óta jó étvággyal eszem, már nincs gyomorégésem, csak hát, ekkora hassal alig férek az asztalhoz.

- Ha ennyire ragaszkodsz hozzá, akkor menjünk.

- Leti... megígérted. Nyolcra ott vagyok érted. - feltápászkodtam a székről, és a szekrény elé állva még jobban elment a kedvem az egésztől. Talán a lepedőt kellene középen kivágni, és magamra teríteni. Az még rám fér. Aztán egy tehénre varrt bő ruhát választottam ki magamnak, amiben pontosan olyan voltam, mint egy virágos rét. 

- Ez iszonyú. Nem megyek sehová. 

- Dehogynem mész csillagom. Rád fér, hetek óta dolgozol. - anyukám az ajtóból nézett, és mosolygott. - Olyan szép vagy.

Forogtam a tükör előtt, aztán hányást imitálva ledugta a számba az ujjam. - Anya, ilyen vagyok. Nem is értem Felipe hogy mer velem nyilvános helyen megjelenni. Amúgy tudtad, hogy összejött az asszisztensével? Tudom mit gondolsz, de ne kezd! Nekem nincs szükségem senkire.

- Csak rá, ugye? Édesem, ha tudnám ki az, én magam rángatnám ide, a fülénél fogva.

- Na például ezért nem mondom el, meg különben sem hinnéd el, hogy kicsoda. - anya nagy szemeket meresztve lépett elém. Megfogta a kezem, és majdnem elnevettem magam.

- Tényleg Vilmos herceg volt, azt hallottam a piacon! - két kezembe fogtam az arcát, és össze-vissza pusziltam. 

- Édesanya, nem szabad mindent elhinni, ezt neked kellene tudnod a legjobban, hiszen te egy 20 éves terhességet hordtál ki. Ugye? - sokáig nevettünk ezen, és sokkal jobb kedvvel indultam az utcára, ahol már Felipe várt.  Anyának kiintegetett a kocsiból, és már mentünk is. 

- Emi már ott vár, nekem még be kellett mennem a rendelőbe. Jól vagy?

Ő előtte nem titkolhattam, amit anya előtt igyekeztem. Hogy néha belegörcsöl a hasam. 

- Minden rendbe, csak tudod pár napja visszajött az étvágyam, és délben lehet nem kellett volna az összes kolbászt megennem. De olyan jól esett, és annyira éhes voltam. - Felipe a visszapillantóba nézett, aztán rám. Az arca elkomorodott. - Lehet kellett volna savlekötőt venni be, ugye?

- Mást nem érzel? Vérzést, vagy szivárgást? 

Egy pillanatra elöntött a forróság. - Csak nem azt akarod mondani, hogy... De hiszen a múltkor... szóval van még bő egy hónapom. Nem?

Az arca újra felderült, és a fogait kivillantva mosolygott újra. - Semmi vész, még egy hónap, és különben is, nem sok kismama mondhatja el, hogy saját bejáratú szülésze van, aki mindig előhúzható, mint a nyúl a cilinderből.

Nem volt kedvem enni, de igyekeztem jó képet vágni mindenhez. Inkább salátát kértem, azt is csak turkáltam. Emi kedvesen kérdezősködött, főleg a képregényről, mert az unokaöccse nagy Marvel rajongó. Elmondtam, hogy három hónapnyi kemény munka után, múlt héten végre elkészültem vele, és már el is fogadták. - Nem akartam húzni, az utolsó hónap csak a babáról és rólam kell hogy szóljon. Semmi másról.