Hercegnő és Bobby (Tom Hiddleston Fanfiction 🔞) befejezett.

A te fiad!

Remegve álltam néhány lépésre tőle.

Istenem, most segíts meg!

- Ki ez a gyerek Luke karjában?

- Andreas Beth Contreras. A fiam. Tom! Én el akartam mondani! Amikor kinyitottad az ajtót, ezzel akartam kezdeni...

- Ki az apja? - ránézett a képre. Remegett a szája, úgy adta oda a mobilt. - Nem is kell válaszolnod. Ott a válasz a képen.

- Hogy micsoda? Te azt hiszed, hogy Luke fia? Tévedsz. Már terhes voltam, mikor hozzá költöztem.

- Csak nem azt a mesét akarod nekem beadni, hogy... hogy!

- Andreas a te fiad! Hagyom, hogy ezt megemészd.

Felkaptam magamra a ruhámat. Nem marasztalt. Nem mondott semmit. Felém sem fordult. Aztán az ajtóból visszaszóltam. - Nem így akartam, hogy megtudd. Ne haragudj!

Meg kellett állítanom a liftet. Csak pár percre volt szükségem, hogy kibőgjem magam. Luke azt mondta, ne magyarázkodjak, hagyjak időt. De vajon bízhatok benne? Mi van ha végig ez volt a terve? Hogy végleg elszakítson minket egymástól, hogy aztán valahogy becserkéssze? Mekkora hülyeség! Nem vagyok normális. Elsétáltam a recepciós előtt. Kezemben a cipőimmel, nem kicsit ziláltan.

- Kisasszony, jól érzi magát?

- Igen. Köszönöm! - Ha nem lenne a fiam, akkor lehet most látna utoljára. Felmennék a szobába, belefeküdnék a kád vízbe, és megvárnám, amíg elalszom, és akkor örökké vele álmodnék. Nyitottam volna az ajtót, és akkor esett le. A kártya a blézer zsebében.

Vissza kell mennem!

Az éjszakai menedzser már nem kérdezett, csak letette a tollat a kezéből.

- Tényleg jól vagyok! Megyek és rendbe teszem a kicseszett életemet.

Nem fogok könyörögni, csak őszinte leszek! Remélem ez, és hogy szeretem, elég lesz. Ha nem, akkor végleg feladom.

A kopogásra csak percek múlva reagált.

— Itt hagytam a blézert, nem tudok bemenni a szobámba.

Felkaptam, és indultam ki, de utánam szólt.

— Kérlek maradj.

— Tom! Én elhiszem hogy most csalódott vagy, hogy gyűlölsz, és minden okod megvan rá, de...

— Elhallgatnál végre? — Olyan indulatosan szólt rám, hogy ijedtemben leültem. A mobilt még ott szorongattam a kezemben. — Ezt meg kell tanulnod. Fékezni a nyelved. Ha a feleségem leszel... — Felnéztem rá, eltátottam a szám, úgy hogy még lélegzet sem jött ki rajta. —, na, valahogy így képzelem el. Most pedig hallgass végig. Nem fog tetszeni, amit most mondok, de ki kell adnom magamból!

Megállt előttem, szemével intve kérte el a mobilt.

— Nem hittem neked. Hogy Andreas a fiam, de...! Telefonáltam. És le lettem hülyézve. A saját húgom által. És azt is közölte velem, ha rád haragszom, akkor rá is haragudjak. És hogy csak miattam nem mondtad el, mert így is rossz volt nekem. Hogy nézzem a fiú szemét, és lássam meg benne magam.

Szóval én egy orbitális nagy marha vagyok, mert elbasztam két évet az életemből. Ahogy a tiédből, és Zawe-ből is. Aki mellesleg el akar válni, most beszéltem az ügyvédemmel. Vagyis jó színész vagyok. Sikerült elhitetnem vele, hogy egy részeges szemétláda a férje, akit két év alatt meggyűlölt, és a háta közepére se kíván.

Feltettem a kezem, mint kiskoromban az elemiben, de nem kaptam szót.

— Tehát a lényeg, hamarosan szabad leszek, és elveszlek feleségül — nagy levegőt vett —, és most jön az, aminek nem fogsz örülni. A lányomhoz ragaszkodom. Majd megoldom az anyjával, hogy minél többet lehessen velem. És van még valami.