A saját markomban [Deku × Villain!Deku - Befejezett]

Prológus

Közel két hónapja már, hogy All Might elhunyt.

Bár már várható volt, az elmúlt időben nagyon sokat romlott az állapota, mégis hirtelen ért minket. És megviselt mindenkit. Próbáltuk erősnek mutatni magunkat, de ez nem volt olyan egyszerű. Az emberek viszont mégsem láthattak minket szenvedni, ugyanúgy folytatnunk kellett a hősködést, hogy adjunk nekik reményt.

Próbálták titkolni ennek a tragédiának a hírét, mégis szinte azonnal kiszivárgott. Ilyet nem rejthetünk el a világ elől.

A temetésén mindenki sírt. Reményt adott az egész világnak és most semmis.

Talán engem érintett ez a legrosszabbul.
Hisz neki köszönhetem a mostani életem. Hogy hős vált belőlem, hogy végig mellettem állt ennek érdekében. Edzett és támogatott. Ha ő nem lenne, akkor én... Nem is tudom most hol lennék... De.. az a lényeg, hogy most nekem kell helyettesítenem őt, mint első számú hős. Meg kell mutatnom a világnak, hogy a békeszimbóluma továbbra is él, csak egy másik ember személyében.
Nem búslakodhatok, még is nagyon kevesen múlott, hogy depresszióba essek emiatt... Nagyon sokat köszönhetek a barátaimnak és anyámnak azért, hogy végig segítenek a gyászon. Mikor ők is ugyanúgy szörnyen viselik ezt.

Nap mint nap fáradtan esem be a lakásomba, a rengeteg munka miatt, de nem bánom. Ez a hős léttel jár. Bár most az eset miatt az én érdekemben csökkentették a munka időm, ami bevallom már valóban rám fért.

Azóta viszont... Olyan rossz érzésem van. Olyan nagy és ijesztő körülöttem a ház, bár már három éve, hogy egyedül élek, mégis mintha valami megváltozott volna. Nem tudom megmagyarázni mi, de valami biztos.

Talán az üres szobám zavar a legjobban. Fura, hogy üresek a falak, nincsenek a szobámban sehol óriás plakátok, figurák, vagy épp kabalák, amik őt ábrázolják... Az eset után nem tudnák már boldogan körbe nézni a szobámban. De így még is.. olyan komor.

A szürke falak óriásként magasodnak fölém, elnyelve engem aprócska lényt, ki az ágyam közepén ül.

Megborzongtam a gondolatra.

Kezdek paranoiás lenni... Lehet, hogy Bakugou túl sok horrort nézetett velem... Már ott is rémeket látok, ahol nem kéne. Ez abszurd.

Első számú hősként nem szabadna ilyeneket beképzelnem, főleg nem félnem.

Talán a hiánya van rám ilyen hatással... Apám helyett apám volt... Komolyan. Túlzottan hiányzik. Egy picit elvesztenek érzem magam nélküle. De ez így most rendben van. Még túlzottan uralkodik rajtam a gyász. Minél jobban túlakarok lenni rajta, annál jobban csak belesüllyedek. Hagynom kell, nem szabad magam erőltetnem, nem lehet ezt sürgetni, a fájdalom nem szűnik meg egyik percről a másikra.

Ez nem olyan, mint a testi fájdalom. Idővel meggyógyulsz és mintha mi sem történt volna. Persze maradnak hegek, melyek emlékeztetnek az esetre, legyen az baleset, hőstett, vagy önbántalmazás. Mind más érzelmet hordoz magában, és ha az negatív élményhez köt, akkor tessék, ismét kilyukadtunk a lelki fájdalomnál.

Mégis.. a kettőnek semmi köze egymáshoz. Amikor testi fájdalmat érzek, olyan mintha csak akkor élnék igazán. Fura, mert arra emlékeztet, hogy élek. Mert érzem. Szinte belém hasít.

Túlzottan elkalandoztam.

De visszatérve. All Might elvesztése komoly nyomot hagyott bennem, ami nem fog hetek vagy hónapok alatt semmissé válni. Évek múlva is ott lesz bennem, hiába temetem mélyre, a felszínre bukik és szépen lassan szétmarcangol, akár egy farkas az épp arra kószálódott ártatlan kis prédát.
Durva.

Legyengít. Már sosem lehetsz ugyanaz az ember aki előtte voltál. Örökre benned marad.

Ezt épp ellenkezőleg kéne megpróbálom felfogni. És tényleg, nagyon próbálkozok, de valamiért mindig ennél lyukadok ki.

Nem is tudom mi lenne velem egyedül... Valójában csodálatos életem van. Valóra vált az álmom. Hős vagyok. Az a hős aki akartam lenni. És ezt mind neki köszönhetem.

Ahj... Nem tudom kiverni a fejemből. Minden emlékem hozzá köt. Egy csodálatos ember volt. Nélküle már nem ugyanaz a világ ami volt.

De ő nem akarja azt látni, hogy szenvedek. Azt akarja, hogy felálljak és emelt fővel menjek tovább az utamon, hiába nincs mellettem. Ideje felnőnöm. Megmutatnom, hogy az általa tanítottak nem voltak feleslegesek. A belém vetett hite és ideje nem volt hasztalan.

Örülök, hogy mindezt megtudtam neki még köszönni.

És most itt az ideje a jövőmet egyedül, saját kezűleg formálnom.

Ezt gondoltam.

Csak hogy jött valaki, valaki aki én vagyok, és közbe szólt.