A saját markomban [Deku × Villain!Deku - Befejezett]

47.fejezet

💚

Egy hete már, hogy Deku meglátogatott, viszont azóta se nagyon sikerült dőlőre jutnom a szavait illetően. Nem tudom, hogy merjek-e egyáltalán neki hinni, csak egy pillanatra is.

Meglepő módon ma is az őr szakított ki rövidke gondolatmenetemből, nem várt időpontban.

− Deku! Látogatója érkezett! – lépett az ajtóhoz, a kulccsal babrálva, míg én értetlenül pásztáztam őt.

− Ismét? – kérdeztem vissza, bizonytalanul lépkedve az ajtó felé. Az egész jelenetet az ágyán heverésző – furcsa mód épp engem békén hagyó személy – hozzám hasonlóan értetlenkedve figyelte.

− Igen – válaszolt az őr a kérdésemre.

− Kicsoda? – álltam meg a nyitott ajtóban kíváncsian.

Valahol mélyen reménykedtem a válaszban, ám egyáltalán nem azt kaptam amire számítottam.

− Azt sajnos nem árulhatom el – csatolta hirtelen a bilincset a kezemre, majd karomnál fogva félre állított az útból, visszazárva az ajtót. Eközben én egyre rosszabb előérzettel ácsorogtam mellette.

− Jöjjön! – kezdett el maga után rángatni, amíg fel nem vettem a tempót.

Fura volt az egész helyzet. Egyrészt nem értettem miért nem árulja el ki az, azt viszont ebből egyértelműen leszűrtem, hogy nem Deku, hisz őt legutóbb is elárulta. De ki más kereshetne? Egyedül Todoroki jutott az eszembe, aki esetleg nem akarná, hogy előre tudjam, hogy vele fogok találkozni, de azt sem értem. Ő mégis mit akarna Dekutól? Hisz ő úgy tudja Deku van a börtönben. Ne tán rájött volna, hogy én vagyok az „igazi"?

Ez a gondolat hamar megcáfolódott, hisz az útvonal egyáltalán nem stimmelt. Nem ugyanoda mentünk, ahova legutóbb.

Na de miért? Mégis ki jött hozzám?

Egyre inkább kezdtem feszült lenni az út során, mire odaértünk már konkrétan leizzadtam. A rossz előérzetem nem akart megszűnni.

Egy egyszerű fa ajtót kinyitva léptünk be egy kis terembe, ahol mindössze egy nagyobb vasasztal foglalt helyett, két oldalán székekkel társítva. A velem szemben levő két széken egy nő és egy férfi foglalt helyet, szépen kiöltözve. Közülük egyedül a férfi tűnt ismerősnek, de nem tudtam megmondani honnan. De nem is ez a lényeges, inkább az az, hogy mégis mit akarnak tőlem?

Az őr nem foglalkozva azzal, hogy egy centit sem akartam mozdulni az ajtóból, berángatott, majd leültetett a két idegennel szembeni helyre, ezt követően pedig a székhez bilincselt és elhagyta a termet.

Hát ez remek.

− Gondolom nem ránk számított – szólalt meg a férfi, értetlen pillantásaimat figyelve.

− Kik maguk? − kérdeztem kertelés nélkül, mire a férfinak ráncba szaladt a homloka.

− Szóval már nem emlékszik rám – állapította meg, miközben összekulcsolta az ujjait maga előtt az asztalon – Nos, én voltam az a nyomozó, aki foglalkozott az első gyilkossági ügyével−

− Első? – szakítottam félbe idegesen, mire halványan elmosolyodott.

− Úgy tűnik a másodikat is rám bízták – rántott vállat.

− Miről beszél? – kérdeztem egyre inkább idegesen, de a kétségbeesés is kivehető volt hangomból.

− A mellettem ülő hölgy az, aki a házkutatást vezette – hagyta figyelmen kívül a kérdésemet, még jobban összezavarva.