A saját markomban [Deku × Villain!Deku - Befejezett]

36.fejezet

− M-Midoriya? – hallottam magam mögül Todoroki rekedt, kora reggeli hangját, mire ajkaimba marva sütöttem le tekintetem – Miért sírsz? – kérdezte aggodalmasan, mire elfojtott könnyeim még jobban eleredtek.

− Sajnálom. Hazudtam. Nem akartam, hogy ez legyen a vége. A te érdekedben tettem, mert fáj látni ahogy miattam szenvedsz, de hatalmas nagy hiba volt! – fakadtam ki, ráemelve könnyes szemeim, mire csak döbbenten pislogott rám, ám tekintetében lassan az idegesség lett úrrá.

− Miről beszélsz? – kérdezte ülőhelyzetbe tornászva magát, kétségbeesett szemekkel pásztázva.

− T-Todoroki én− próbáltam belekezdeni, de a zokogás átvette az uralmat felettem.

Annyira szörnyű ez az egész.

Amikor felébredtem a karjaiban, minden egyes emlék mely akkor ellepte elmémet, teljesen elborzasztott.

„Csodálatos ember vagy"

A fenéket!

Egy szörnyeteg vagyok, ki nem különb a másik dimenzióbeli mástól.

Egyáltalán nem.

Olyan szinten mardos a bűntudat, hogy kezdem azt hinni, ha nem teszek valamit ellene, a sírba visz. Mintha minden egyes cselekedetem egy hatalmas tőrdöfés lenne a szívembe.

És ha én ezt élem át, akkor mit fog Todoroki ha megtudja az igazat?

− Tudom, hogy régóta szenvedsz miattam – fordultam felé könnyeim törölgetve – Amikor szerelmet vallottál... nem is tudom... szörnyen éreztem magam... Akkor jöttem csak rá mennyit szenvedhettél már akkor miattam. És... te annyira jó ember vagy... Annyira fájt visszautasítani téged... Azt hittem megutálsz. De te mégis... segítettél, mindenben. Még csak kénem sem kellett rá. É-én... végig a nyakadon lógtam, holott tudtam mennyire fáj ez neked. Egyszerűen nem bírtam nézni... Mégis... még most is itt vagyok. Todoroki annyira sajnálom!

− A t-tegnap este− szólalt meg elhaló hangon. Szemeiből keserűség tükröződött, láttam rajta, hogy tudja mit fogok mondani.

− N-nem érzek úgy ahogy te Todoroki – tártam szét karjaim ajkaimba marva − Sajnálom – suttogtam alig hallhatóan könnyeim zápora miatt.

− Akkor mégis miért? – kérdezte idegesen, ezzel egyetemben megpillantottam szemeiben az első könnycseppeket.

Bassza meg...

− Kihasználtalak – jelentettem ki kertelés nélkül – Újra szabad akartam lenni, úgy cselekedni, mintha nem függnék semmitől és senkitől. És mivel te, úgyis szeretsz, miért ne használtam volna ki az alkalmat? Undorító vagyok, tudom – néztem könnyes szemeibe – Hazudtam amikor azt mondtam, hogy nem szeretem Dekut. Oh, bárcsak így lenne! Mindenáron elakarom felejteni, de nem megy! Tudom milyen a viszonzatlan szerelem, Todoroki! – förmedtem rá kétségbeesetten – Már régen szenvedtem ennyit egyetlen személy miatt. Még mindig szeretem Dekut, hiába egy igazi szörnyeteg... De.. én sem vagyok más, nem igaz? A két rémség egymásra talált – mosolyodtam el erőltetetten, lassan csordogáló könnyekkel – Tegnap este... Végig rá gondoltam, próbáltam ez ellen tenni valamit, de nem ment. Egyszerűen beleőrülök! Mindig ő jár a fejemben, és ez már tönkre tesz! Todoroki... tudom, hogy ez most mennyire fáj neked...

− Fogalmad sincs – sziszegte összeszorított fogsorral, mire nagyot nyelve folytattam.

− Sajnálom – sóhajtottam keservesen – Szörnyen sajnálom! Tudom, hogy ez az aprócska szó nem számít semmit, mégis ez írja le legjobban a jelenlegi bennem kavargó vihart. Borzasztó bűntudatom van. Beleroskadok abba a fájdalomba amit most érzek, de tudom, hogy nem ér fel a tiéddel... Tudom, hogy ezt nagyon elszúrtam...