A saját markomban [Deku × Villain!Deku - Befejezett]

32.fejezet

Miután Todoroki elment, könnyeimet törölgetve léptem be a házba, próbálva összeszedni magamat.

Ahogy beléptem az ajtón, megpillantottam a kanapémon üldögélő illetőt, ki halványan elmosolyodva mért végig.

− Ülj le! – biccentett a vele szemben levő fotel felé, mire kissé értetlenül helyet foglaltam előtte – Nem igazán érdekel a bánatod, majd később visszatérünk rá – rántott vállat elhúzott szájjal.

− M-mit szeretnél? – kérdeztem alig hallhatóan.

− Találkozni az anyáddal,  pontosabban a miénkkel – sütötte le a tekintetét.

− Hogy? – pislogtam rá meglepetten.

− Megfeledkeztem róla, hogy itt életben van, de a beszélgetéseteknek hála, tudom mit felejtettem el.

− Hogy érted azt, hogy itt életben van? – kérdeztem vissza azonnal döbbenten – A ti világotokban ő...

− Meghalt – fejezte be mondtam, mire keserűen az ajkaimba martam.

− Sajná−

− Megöltem – szakított félbe, mire meg jobban ledöbbentem, de a harag is feléledt bennem.

− Ne merj a közelébe menni – sziszegtem idegesen.

− Nem akarom bántani! – emelte fel kezeit védekezően. 

– Mégis miért kéne hinnem neked? Gyilkossággal vádolnak miattad, és megölted egy barátom, mégis hogy gondoljak mást? – kérdeztem kétségbeesetten – Tudom, hogy tönkre akarsz tenni, de kérlek.. őt ne bántsd, fontosabb nekem bárkinél – halkult el a hangom, ahogy szemeim ismételten megteltek könnyekkel.

− Izuku!

− Ne merj a közelébe menni! – ismételtem el szótagolva.

− Megbántam! Fogd fel! Nem szabadott volna ezt tennem vele! Tudod... nekem is vannak érzéseim és ő... borzasztóan hiányzik – sütötte le tekintetét keserűen ajakiba marva.

Nem tudom, hogy ismételten színészkedik-e, vagy komolyan mondja szavait, minden esetre a válaszomon egyik sem változtat.

− Nem – sóhajtottam fel állva – Nem érdekel. Sajnálom! Nem engedem... De.. nem is értem.. Miért kérdezed? – néztem rá idegesen – Úgyis tudod hol lakik, nem igaz? Mintha számítanának a szavaim... Hiába mondom, hogy nem, elmész, u-ugye? – remegett meg a hangom – De kérlek... − néztem félre – Ne bántsd... Csak őt ne... − suttogtam letörölve könnyeim.

− Nem érted meg, hogy nem akarom bántani? – förmedt rám.

− Nem hiszek neked – suttogtam lehunyva szemeim.

- Szomorú - sóhajtotta az előttem ülő.

Ezt követően csend állt be közénk. Egyikünk sem tudott igazán mit mondani. 

− Nem szabadott volna elmondanod Todorokinak – szakította meg hirtelen Deku a csendet, egy teljesen másik témára váltva, mire értetlenül pislogtam rá.

− E-ez most, hogy jött ide? – kérdeztem zavartan.

− Mivel nem lehet veled normális keretek között veled beszélni az előző témában, ezért gondoltam egy picit elbeszélgetek veled a bizalomról – tárta szét karjait mosolyogva.

− Bizalom? – kérdeztem vissza értetlenül – Azt ne mond, hogy amiatt vagy rosszul mert megbízom Todorokiban! – néztem rá idegesen, mire lehervadt arcáról a mosoly.