A saját markomban [Deku × Villain!Deku - Befejezett]

55.fejezet

− Szeretlek – suttogtam Deku ajkaira halvány mosollyal arcomon.

− Én is szeretlek – érintette össze gyengéden párnácskáink.

− Nem gondoltam volna, hogy a ma éjszaka lesz az utolsó – sóhajtotta mellkasába fúrva fejem.

− Minél előbb megyek annál biztosabb a dolog, tudod jól – simított ki egy kósza tincset arcomból – Ha halk leszel lehet egy utolsó alkalmunk az egy hónapos szünet előtt, mit szólsz? – kérdezte kezeit csípőmről fenekemre vezetve, mire aprót bólintottam.

− Nem akarok Todorokinak ezzel fájdalmat okozni – suttogtam szemeibe pillantva – Úgyhogy te is legyél halk – morogtam mélyeket lélegezve kellemes illatából, mire hirtelen letepert az ágyra, egy kacér mosoly kíséretében.

...

Másnap Deku korán reggel indult, egy apró papírlapot a kezembe nyomva melyen egy cím található, ahova majd mennem kell harminc nap múlva.

Nem volt különösebb, nyálas búcsúzkodás, az ellenére is, hogy megvan az esélye, hogy most látom utoljára. Hisz kitudja meddig húzza az erő tulajdonosa...

Mégis... Nem érzem úgy, hogy ez lenne az utolsó alkalmunk, egyszerűen tudom, érzem a zsigereimben, hogy minden rendben lesz. Nincs mi miatt aggódnunk.

Hosszabb mérlegelés után Todorokival úgy döntöttünk, hogy a maradék időt nála töltöm. Mindegy mennyire fog fájni a búcsúzás.

Ebben az egy hónapban mindent megcsináltam, amit szerettem volna. Elakartam búcsúzni mindenkitől, akitől tehettem és a jövőre is gondoltam, hisz bizonyos emberek életéből nem akartam örökre eltűnni.

Így hát minden egyes nap írtam egy-egy levelet, melyeket egy dobozba tettem, olyan sorrendben amilyen sorrendben szeretném, hogy megkapja őket az illető, aki nem más, mint az anyám.

Azt hiszem ennyivel tartozom neki.

A dobozt Todorokinak adtam és megkértem rá, hogy két havonta küldjön anyukámnak egy levelet.

Az idő hihetetlen gyorsasággal telt, de az utolsó napra csak két dolgot hagytam.

Valójában az egyiket már nagyon régóta megakartam tenni, de nem éreztem rá magam késznek, mindig csak húztam és húztam a dolgot, de ha elakarok tőle is méltón búcsúzni, muszáj elmennem hozzá.

Így hát kora reggel elindultam a virágoshoz, egy csokor fehér szegfűért. Nem igazán volt jobb ötletem virágot illetően, nem tudom mit kéne vinnem, mindenesetre ez jutott eszembe legelőször.

Ezt követően a temető felé vettem az irányt. Már csak a gondolatra is kiszáradt a torkom, ahogy szemeimet is könnyek lepték el, mégis megmakacsolva magam, lassan, de határozott léptekkel meg sem álltam a hatalmas nyitott kapuig.

Nem volt nehéz dolgom megtalálni azt a bizonyos sírkövet, amit keresetem.

Még most is rengeteg koszorú borította, talán a rengeteg nem is elég megfelelő kifejezés a látott mennyiségre.

Az emberek felnéztek rá, tisztelték és istenítették. Nem volt a legjobb ember, de megküzdött azért a helyért, amit birtokolt, megérdemelte az elismerést. Hiába az a bizonyos nap, nem tudok rá haragudni.

Mély levegőt véve közelítettem meg a sírt, melyen jól láthatóan szerepelt a neve.

Szörnyű fojtogató érzés kerített hatalmába, ahogy belegondoltam, hogy itt fekszik holtan, élettelenül. Hogy sosem nézhetek ismét a skarlát színű szemeibe, hogy sohasem hallhatom már azzal az egyedi hanglejtéssel az általa rám aggatott gúnynevet. „Deku".