A saját markomban [Deku × Villain!Deku - Befejezett]

53.fejezet

− Megfog ijedni - közölte velem az egyértelműt Deku a házunk bejáróján állva.

− Tudom - sóhajtottam a bejárati ajtót pásztázva.

− Gyere! - ragadta meg a kezem hirtelen, az ajtó felé vezetve, miközben másik kezével a zsebében matatott. Ahogy megálltunk a lábtörlő előtt azonnal elővette a keresett tárgyat, mely egy kulcs volt, mit én értetlen pillantásokkal figyeltem.

− Az honnan van?

− A kulcscsomódról, amit a házadban hagytál - pillantott rám, miközben behelyezte a zárba a kulcsot - Jobb mintha ő nyitna ajtót... Nem akarok feltűnést kelteni - morogta elfordítva a kulcsot - Készen állsz? - szorította meg az időközben tenyerembe siklott kezével enyémet, biztatóan rám mosolyogva, mire mély levegőt véve bólintottam.

Ahogy lenyomta a kilincset az ajtó szépen lassan kinyílt, elém tárva minden gyermekkori emlékemet rejtő kuckót, mely annak idején biztonságot nyújtott a világ szörnyűségei elől.

Nagyot nyelve beléptem a jól ismert előszobarésszel egybekötött nappaliba, Dekuval a nyomomban.

Azonnal megcsapta orromat az otthonom illata számtalan emléket felidézve bennem.

Könnybe lábadt szemekkel futtattam végig tekintetem a mit sem változott helyiségen... Fél éve nem jártam itt, mégis nekem éveknek tűnt. Ahogy Anyukámat sem láttam már hosszú ideje. Szörnyen hiányzott minden és mindenki.

Deku nosztalgiázásom közben becsukta magunk mögött az ajtót, majd be is zárta a biztonság kedvéért, miután nem sokkal felénk közeledő lépteket hallottunk.

Anyukám kissé értetlenül dugta ki fejét a konyha ajtajából. Tekintete hamar ijedté, majd kissé hitetlenné vált. Úgy nézett ránk, mint aki szellemet látott.

Beállt közénk a csend. Hosszú néma csend.

Anyukám egy idő elteltével megpróbált szavakat formázni sírásra görbült ajkaival, de egyszerűen nem tudott mit mondani.

− Te.. T−ti - próbálkozott minden erejével, mire én mély levegőt véve, lassan, apró léptekkel elindultam felé.

− Szia Anya.. - suttogtam alig hallhatóan - Én vagyok az.. a fiad. Izuku. Élek Anya - emeltem óvatosan kezem arcára, könnyektől csillogó szemeibe nézve - Nem képzelődsz - sóhajtottam ajkaimba marva, mire ő nyakamba borulva kezdett zokogásba.

Belőlem is hasonló reakciót váltott ki a helyzet. Szorosan magamhoz ölelve hagytam, hogy szépen lassan lefolydogáljanak könnyeim az arcomon, eláztatva felsőjét.

Hosszú percekbe beletelt míg sikerült valamennyire összeszednem magam, vele együtt.

− H-hogy lehetséges ez? - kérdezte szipogva, szemeimbe nézve, mire halvány mosolyt erőltettem ajkaimra.

Nem akarok mindent elmondani neki. Nem akarom, hogy sajnáljon, elég annyit, hogy értse a helyzetet. Így is sok ez neki egyszerre.

− Én voltam börtönben - suttogtam, mire elborzadt tekintettel nézett rám. Én mély levegőt véve, elengedtem már egy ideje szorított törékeny kezeit, Deku felé biccentve, ki szépen lassan mellém lépkedett - Anya, ő itt Deku, a másik Dimenzióbeli énem - mutattam be őket egymásnak, mire Deku kissé bizonytalanul meghajolt előtte - Eljátszotta a halálát egy nemesebb cél érdekében - folytattam − de sajnos nem sikerült neki az, amit szeretett volna, így mikor visszajött rájött, hogy hibát vétett azzal, hogy engem börtönbe juttatott, ezért megszöktetett, majd bocsánatot kért mindenért. Neki itt már nincs több dolga, vissza fog menni a saját dimenziójába - írtam le röviden a történteket.