A saját markomban [Deku × Villain!Deku - Befejezett]

1.fejezet

Felsóhajtva léptem be a korom sötét házamba.

Ismét egy nehéz munkanapot tudtam magam mögött. Bár örülök, sikerült meg mentenem közel tíz ember életét, és három gonosztevőt is a börtönbe jutottam.

Valójában ez csak egy átlagos nap, ahogy a többi is. Amióta a Gonosztevők Szövetsége börtönben van, nem igazán vannak komolyabb balhék úgy egész Japán területén sehol.

Örülök, hogy nagyjából sikerült megteremteni egy természetes békét. Persze a gonosztevők még így sem nyugodnak egy helyben, mindig van valami apróság, de ezek közel sem olyan vészesek mint az előtt.

Talán olyan másfél éve került a Szövetség utolsó azonosított tagja is börtönbe. Azóta több feltörekvő gonosztevő banda próbált hatalomra törni, de mind nagyon hamar elbuktak.

Fura, hogy ezt mondom, de ez egy picit így már unalmas. Mármint nagyon jó érzéssel tölt el, hogy megmenthetek valakit, mégis kezd ez már monotonná válni számomra.

Ilyeneket gondolni első számú hősként bűn. És valóban bűntudatom is van miatta. A mögöttem álló Todoroki jobban megérdemelné ezt a címet.

De nem. Én állok az első helyen. És bizonyítanom kell. Hiába nincsenek hatalmas balhék. Meg kell mutatnom, hogy mindenki számára van remény. Mert most már kezd szürkévé válni ez az egész. Hiába van béke. Alig látni embert mosolyogni. Túl szürke minden. Talán a folytonos esőzések, és a borús idő teszi, vagy épp a békeszimbólumának halála...

Ez ad nekem ilyenkor is reményt, mások boldoggá derítése.

Mindenki megérdemli ezt.

Ezért vagyok itt és teszem a dolgom. Bármennyire is fárasztó, itt vagyok, és a legjobbat hozom ki magamból.

Egy gondterhelt sóhajtás kíséretében terültem el az ágyamon. Nem kapcsoltam fel egy villanyt sem, kivételesen jól esett ez az egyhangú sötétség, pedig szinte az orrom hegyéig sem láttam.

Idegesít a tudat, hogy valahol legbelül inkább felhagynék a hős szakkal. Bűntudatom van miatta, teljesen jogosan. A fiatalságomat áldoztam erre és most mégis bizonytalan vagyok. Ami pedig a legjobban fáj, az hogy ha még All Might köztünk lenne, mit szólna ehhez... Borzasztó csalódott lenne, ahogyan én csalódtam emiatt magamban.

Egyetlen magyarázatom van erre, ami a fájdalom. Nem tudok mindenkit megmenteni, valaki megfog halni, ha akarom ha nem, ezzel minden hősnek szembe kell néznie, és egy idő után talán egy picit megszokja ezt, de ez azért nem ilyen egyszerű. Ez hatalmas terhet, és szomorúságot hordoz magában. És emellett még itt van All Might halála.

Minden csak rosszabb lett. És hiába nincs gonosz, mindenki bús és megtört.

Egy hirtelen csattanás szakított ki a rosszabbnál rosszabb gondolataim hadából, elég rendesen megijesztve.

Összerezzenve ültem fel az ágyamon, a nappali felé pillantgatva, ahonnan a hang jött.

Bár emiatt nem szabadna félelmet éreznem, mégis elég nyomasztó így a helyzet, hogy korom sötét uralkodik az egész házban.

Bár a szemem már megszokta a sötétet, mégsem láttam semmit vagy senkit. Pedig teljesen biztos vagyok benne, hogy nem vagyok egyedül. Nem tudom. Ez egyfajta megérzés.

Alig hallhatóan mély levegőt véve, óvatosan feltápászkodva az ágyamról, simultam a falhoz, miközben ajkaimat beharapva próbáltam a lehető leghalkabban lépkedni.

Nem éppen tartozóm a csendes, az árnyékában meghúzódó hősök közé. Nem épp erősségem a némaság.

Bár egyszerűbb lett volna a villanykapcsolóig rohanni. De ha az illető belőlem indult ki, akkor egyértelműen arra számított. Vagyis ezzel megtudom téveszteni, legalábbis remélem. 

Viszont ha most felkapcsolom a villanyt, akkor megint ugyanoda lyukadunk ki. 

Nem. Sötétben kell mozognom.

Óvatosan kifújtam a tüdőmben rekedt levegőt, majd az ajtókereten keresztül kipillantottam a nappaliba.

Üres.

Nincs ott senki.

Bár nem látom rendesen, de mintha a földön egy darabokra tőrt bögre heverne.

Ez keltette a zajt?

Túl nehéz ahhoz, hogy csak úgy magától leessen.

Itt valami nincs rendben.

A nappalim egybe nyílik a konyhával, bár az egyik pult mögé ellehetne bújni, kétlem, hogy bárki lenne ott.

Már csak a fürdőszobám van. Viszont ajtónyitódás hangját nem hallottam, márpedig a fürdő ajtaja csukva van, ahogy mindig is szokott lenni.

Nincs itt senki.
Még is olyan érzésem van, mintha figyelnének.

Igen. Ez az a nyomasztó érzés amit már szinte nap mint nap érzek, de eddig nem tudtam megnevezni. Figyelnek...

De ki? És miért?

Kezd egyre hevesebb lenni a szívverésem, ahogy a víz is levert.

Fel kell kapcsolnom a lámpát, vagy teljesen eluralkodik rajtam a félelem.

Kapkodva a levegőt nyomtam meg a szobám ajtaja melletti falon található  kapcsolót, amilyen gyorsan csak tudtam.

A hirtelen jött fény miatt kénytelen voltam hunyorgatni, ami miatt a szemem be is könnyezett.

Fenébe.

Próbáltam csak egy pontra fókuszálni, hogy minél előbb kitisztuljon a látásom.

Hirtelen mozgást véltem felfedezni a szemem sarkából, mire azonnal arra kaptam tekintetem, viszont már nem láttam ott senkit.

Nagyot nyelve tekintettem körbe a helyiségeben, viszont egy árva lelket sem láttam, az idegességem pedig csak egyre jobban fokozódott.

Most már teljesen biztos vagyok benne, hogy nem vagyok egyedül és a földön heverő darabokra tört bögre sem véletlenül van ott, ahol.

Felmerült bennem, hogy az előbb csak képzelődtem, és csak a benedvesedett szemem járatja velem a bolondját, de.. mégis...

Hah. Meg kellene nézem a fürdőt, már csak a biztonság kedvéért.

Mivel kívül van a villanykapcsoló ezért már a világos helyiségbe nyitottam be, ami szerencsémre üresen állt.

De az a pillanatnyi megnyugvás olyan hamar elillant, mint amilyen gyorsan jött.

A szobám felől zuhanás szerű hangot hallottam, amit egy halk puffanás kísért, mintha egy puha tárgy, például egy füzet esett volna le.

Azonnal arra kaptam fejemet, majd óvatosan letörve gyöngyöző homlokom, lassú léptekkel elindultam az egyetlen még mindig sötét helyiség felé. Ezúttal már aktiváltam erőmet. Muszáj ott lennie. Onnan csak egy ajtó vezet ki, ami most szép belátás nyújt a szobámba, de nem eleget.

Végül ajkaimba marva léptem be a helyiségbe, felvéve egy támadó állást, miközben az egész szobán végig futtattam tekintetem.

Ez mind egy röpke másodperc alatt zajlott le, nem volt több időm.

A következő pillanatban ugyanis egy váratlan ütés ért hátulról, minek következtében szinte azonnal elvesztettem az eszméletemet.