A saját markomban [Deku × Villain!Deku - Befejezett]

45.fejezet

Némán sétáltam a folyosón előre bilincselt kézzel az őr mellett. Éreztem ahogy, ahol elhaladunk ránk szegeződnek a tekintetek. Szinte felfalnak a szemükkel.

Már megszoktam az érzést, hogy csak egy tárgy vagyok, egy tárgy, ami mindenkié és mindenki az tesz vele, amit csak akar.

Onnantól, hogy az a bizonyos banda szemet vetett rám, mindenkinek felkeltettem az érdeklődését. Szerencsémre nem vesztek össze rajtam. Mindenki szépén elosztozik. Hát nem csodálatos?

Nem.

Egyáltalán nem.

Szörnyen beteges ez az egész.

Őszintén a saját szememben is már csak egy tárgy vagyok. Bánt a tudat, hogy idejutottam, de ez van, beletörődtem. Legalább mindenkinek a hasznára tudok lenni. Szeretnek engem, egyenesen oda vannak értem. Mindig is nagy figyelemre vágytam. Emberekre kik körül vesznek. Itt most ezt megkaptam.

Csak nem mindegy milyen módon...

− Megérkeztünk – állt meg hirtelen az őr, mire én is megtorpantam.

Egy vasajtó előtt álltunk meg amit az őr hamarosan ki is nyitott, majd a bilincset lecsatolva rólam, betessékelt a helyiségbe, hova némán lesütött tekintettel be is mentem.

− Harminc percük van! – közölte az őr, majd rám csapta az ajtót, ezt követően pedig hallottam, ahogy kulcsra zárja azt.

Gondterhelt sóhaj szaladt ki az ajkaim közül mikor rájöttem, hogy ideje lesz felemelnem a fejem, és szembe néznem minden szenvedésem okozójával.

Nem tudtam mit kéne most tennem. Annyi mindent mondanék neki, legszívesebben csak szidnám és üvöltöznék vele. De nem vagyok rá képes. Már csak a gondolatra is, hogy láthatom a szívem hevesebben ver, és egyszerűen elakad a lélegzetem. Nem bírok szóhoz jutni.

Nem tudom, hogy azért, mert ennyire gyűlölőm, vagy azért, mert... ennyire szeretem.

Végül erőt vettem magamon és az üvegen keresztül, mely elválasztott minket, egyenesen az ő smaragd szemeibe néztem.

Nagyot nyelve végig futtattam tekintetem rajta, miáltal megállapítottam, hogy az ég világon semmit sem változott.

Csendben leültem a székemre, majd óvatosan leemeltem a telefonkagylót a falról, a fülemhez emelve, mely cselekedetem ő is követte.

− Szia – köszönt halkan, de jól érthetően.

− Mit akarsz? – vágtam bele a közepébe ellenszenvesen.

− Ennél azért szívélyesebb fogadtatásra számítottam – mosolyodott el gúnyosan, mire ajkaimba marva lesütöttem a tekintetem.

− Válaszolj – sóhajtottam idegesen.

− Csak úgy – rántott vállat − Ne tán nem látogathatom meg kedvtelésből a drága másom, és egyben a szeretőm?

Szavai szíven ütöttek, legszívesebben már most elküldtem volna a francba, de hála Isten van még egy kis önkontrollom.

− Te nem vagy olyan – ráztam meg a fejem, egy pillanatra szemeibe nézve.

− Nem ismersz – válaszolt szűk szavúan.

− Oh, te csak azt hiszed... − morogtam összeszorított fogsorral.

− Eddig nem állítottad ez, mi ez a hirtelen változás? Ez alatt a két hónap alatt csakis az elemzésemmel foglalkoztál, vagy mi? Bár nem lepődnék meg... hisz te ilyen... fura vagy – húzta el a száját.