A saját markomban [Deku × Villain!Deku - Befejezett]

41.fejezet

Pilláim mázsás súlyként nehezedtek szemeimre. Hiába próbáltam őket kinyitni, sokáig egyszerűen nem ment.

Beletellett néhány percbe mire sikerült rendesen látnom, mert a körülöttem levő tárgyak teljesen összemosódtak.

Fázom. És fájnak a végtagjaim. Borzasztó fáradt vagyok, mintha egy szemhunyásnyit sem aludtam volna az éjszaka.

Éjszaka...

Sokkosan ültem fel hirtelen az ágyamban körül tekintve a helyiségben, ahol vagyok.

Azonnal tudatosultak bennem az elmúlt... nem is tudom, talán órákban történtek. Bár ki tudja mennyit aludtam...

− Jó reggelt Hercegnőm – vigyorgott rám szélesen a tőlem alig két méterre található ágyon ülő.

Elmémben azonnal felvillantak az eddig szürke emlékek.

Ajkaimba marva vezettem magamra a tekintetem.

Teljesen pucér vagyok. Csak egy vékony takaró takar valamit is.

Ezért fázom...

És azért vagyok ennyire fáradt mert...

− Nem csodálkozom, hogy hat menet után ennyire kimerült vagy. Legalább öt órát aludtál, pedig még csak most kezdődik az éjszaka – biccentett a falon található ütött-kopott óra felé, amit eddig észre sem vettem – Mivel nincs a cellánkon ablak, az időérzékünk nem igazán működik, azért van itt ez az óra, hogy tudjuk mikor van éjjel és nappal, ahogy azt is mikor jönnek értünk az őrök, hogy kikísérjenek minket ebédelni, vagy hasonlók – adott magyarázatot a még fel nem tett kérdésemre, mire nagyot nyelve bólintottam.

Jelenleg fejben teljesen máshol jártam. Legszívesebben azt kívántam volna, hogy ne emlékezzek egyáltalán a történtekre, de akaratlanul is lepörgött előttem minden.

− Nem voltál olyan rossz – tért vissza Dabi kezdetleges témánkhoz kényelmesen elhelyezkedve az ágyán – Bár örülnék, ha egy kicsit kevesebbet és halkabban siránkoznál – húzta el a száját, mire csak csendben lesütöttem a tekintetem.

− Hányszor szeretnéd ezt még megismételni? – szólaltam meg alig hallhatóan, rekedt és remegő hangon, mire ő hangosan felnevetett.

− Ilyen hülye kérdést – kuncogott továbbra is – Hány évre is csuktak le? – húzta ki magát, rendezve vonásait.

− Öt – motyogtam alig hallhatóan – Plusz még három hónap amiért... Megvertem saját magamat – hiába, a gondolatra akaratlanul is elmosolyodtam. Ez még mindig röhejesen hangzik. Amit Dabi halk kuncogása is igazol.

− Jól megszívtad... − mosolygott rám − Viszont... Gyilkosságért csak öt év? – pislogott rám meglepetten.

− Meggondolatlanságból elkövetett gyilkosság – sóhajtottam fel, ezáltal válaszolva és ki is javítva kérdését.

− Tch. Mindegy. Abban biztosíthatlak, hogy többször érek úgy hozzád, mint ahány napból az az öt év áll, plusz-mínusz három hónap – nyalt végig vigyorogva alsó ajkán, mire lehunyva szemeim, nyomtam el a bennem feltörő érzelmeket.

Majd megszokom...

Deku is ugyanezt csinálta, nem igaz? Talán sikerül ennyi idő alatt teljesen elfelejtenem őt...

− Min gondolkodsz? – kérdezte Dabi érdeklődően pislogva rám, mire én csak zavartan megráztam a fejem.

− S-semmi lényeges... Csak... − szólaltam meg dadogva.