A saját markomban [Deku × Villain!Deku - Befejezett]

50.fejezet

Meghaltam. Az a megnyugvás, ami akkor költözött belém leírhatatlan. Egész életemben rettegtem a haláltól, de amióta az életem fenekestől felfordult, megváltásként tekintettem rá.

Rosszul kéne magam emiatt éreznem?

Amikor felébredtem valóban így éreztem. Azért, mert ha meghaltam volna egy megfizethetetlen dolgot veszítettem el volna. Szégyelltem magam amiatt, mert boldog voltam amikor azt hittem mindennek vége van.

Bár magam sem voltam biztos a dolgokban. Annyira hihetetlen volt az egész, hogy egy pillanatra komolyan azt hittem, hogy ez már nem az a földi életem, amiben megannyit szenvedtem.

Egy egyszerű szürke falú szobában ébredtem szörnyű fájdalmakkal, de egy könnycsepp se hagyta el szemeimet. Csak némán értetlenül feküdtem az ismeretlen helyiségben.

Egyet biztosra tudtam: Nem a börtönben vagyok.

Az ember nem is gondolná, de minden helynek meg van a maga illata, közérzete és minden sajátossága. Öt hónapot egy helyen töltöttem, úgy, hogy szinte a napot sem láttam. Tudom mikor nem vagyok ott.

A fájdalom ismerős volt. Ez mind annak a bizonyos délutánnak az eredménye. De semmi újabb.

Pedig meglőttek, nem igaz?

Akkor most... talán kórházban lennék?

Nem érzem azt a jellegzetes fertőtlenítő szagot, a fehérre meszelt falak, nem is fehérek és még csak gépek sem csipognak mellettem.

Nehézkesen körbe vezettem tekintetem a helyiségben, ahol fekszem, mely összességében egy gyéren berendezett szoba volt, elég kényelmetlen kemény ággyal. Bár ezt már a börtönben megszoktam.

Hirtelen kinyitódott az egyetlen szobába vezető ajtó, mire oda kaptam a fejemet.

Elfelejtettem levegőt is venni döbbenetemben amikor megláttam az épp belépő személyt, ki aggódó pillantásokkal fürkészett azonnal mellém sietve.

− Hogy vagy? – kérdezte azonnal, nem törődve a sokkos állapotommal.

− T-te... H-hogy.. – próbáltam szóhoz jutni, de egyszerűen nem tudtam egy értelmes mondatot kinyögni.

Lassan arcáról eltűnt az aggodalom, melyet keserűség és megbánás vett át.

− Ne haragudj, hogy csak most mentem el érted – sóhajtotta leülve az ágyam szélére, könnybe lábadt tekintetem pásztázva.

− E-ennyi idő után mégis m-miért? – kérdeztem értetlenül nehézkesen.

− Szóval nem is lep meg, hogy egyáltalán életben vagyok – sóhajtott halványan elmosolyodva.

− N-nem értem – hagytam figyelmen kívül kijelentését – M-miért vagy itt? A terveid−

− Nem is örülsz nekem? – szakított félbe keserű mosollyal ajkain.

− Utoljára akkor éreztem boldogságot amikor azt hittem végre meghalhatok – suttogtam alig hallhatóan teljesen őszintén, miközben könnyeim szépen lassan lefolytak az arcomon.

Arcáról teljes mértékben tükröződött a döbbenet, a megbánás, a szomorúság és a sajnálat.

Sosem láttam még így.

Örülnöm kéne, hogy itt van, hogy... nem is tudom... kiszabadított a börtönből?

Annyira hihetetlen ez az egész.

Ez csak egy gyönyörű álom, ami lejátszódik a fejemben, hogy örök megnyugvásra térhessek?

Ez nem lehet a valóság. A valóságban már nincs semmi szép. A szerelem csak egy teher, amely legyengít, fájdalmat okoz... Ezekben a dolgokban nincs semmi szép... A boldogság talán nem is létezik...