A saját markomban [Deku × Villain!Deku - Befejezett]

16.fejezet

Elaludtam.

Szinte azonnal a karjaiban. A saját karjaimban.

Valamiért kellemes érzés kerített hatalmába, ahogy szorosan ölelt engem.

Fura. Most jöttem rá, hogy mennyire magányos vagyok, vagy inkább voltam.

Talán Todoroki az akivel a legtöbbet beszélek, de vele is csak főként ha dolgozok, és együtt vagyunk beosztva. Most pedig, hogy... Vallott és én nem tudom viszonozni az érzéseit, van egy olyan megérzésem, hogy egy ideig most egy picit tartózkodni fog tőlem, amit megértek. Viszont szinte ő volt egyedül aki valamennyire is foglalkozott velem.

A barátaim.. mind elhidegültek tőlem. Uraraka, Iida... eseteleg Tsuyu. Velük szoktam időközönként beszélni, és ők húztak fel a szakadékból All Might halálakor, akkor úgy érzetem nagyon jó baráti köröm van, ami igaz is... Csak.. nem épp olyan aktív.

Valójában a legtöbb volt osztálytársammal alig beszélek. Ezzel jár a hírnév. Akik valaha fontosak voltak, egyszerűen eltűntek az életemből. De legalább nincsenek "kamu barátaim". De így... A magány felemészt.

És most, hogy itt van Deku, tudat alatt közelebb akarok kerülni hozzá, megérteni, segíteni neki, a barátja lenni.

És akaratlanul is az ölelésébe bújok, hiába tudom hogy nem szabad.

Félnem kell tőle, mert ő bánt. Képes lenne megölni.

Eltüntetni a föld felszínéről...

Itt áll és néz, csendben semmit mondó tekintettel fürkész a sötétben, rám ártatlan prédájára várva, hogy eljöjjön az a pillanat, amikor rám vetheti magát, és csendben szétmarcangol, miközben a segély kiáltásaimtól cseng a ház.

0:59 a jelenlegi idő.

Nem tudom honnan, de tudom. És amikor az óra átvált hajnali egyre... Véget ér az élettel vívott folyamatos játszmám. Mert ő megoldja. Eltűntet. Örökre.

A feketeségben csak a zölden izzó szemei látszanak, melyek hol vörösnek tűnnek. A nyitott ajtóm küszöbén áll, míg én az ágyamhoz bilincselve, kiszolgáltatottan fekszem.

Nem mozdul, csak csendben figyel.

Remegek. Félek. Tőle. Magamtól.

A bennem rejlő sötétségtől.

Attól hogy elragad, magával ránt, és olyanná tesz, mint ő. Egy tökéletes emberi formát öltött szörnyeteg. Belül karmokkal, tűhegyes fogakkal, véres agyarakkal, vöröslő szemekkel, melyek figyelnek és figyelnek, majd ha eljön az idő, rád veti hatalmas otromba szörny testét, és kívülről felzabál, míg lelkedet teljesen felemészti a tudat, mi szerint pillanatokon belül halott vagy.

1:00.

Hirtelen kipattannak a szemeim.

Csendben meredek magam elé, így csak a velem szembe fekvő arcát látom. Mely békés és nyugodt.

Csak egy álom volt - tudatosult bennem.

Egy rossz rémálom...

Róla... Arról a személyről, aki csendben szuszog, ajkai halvány, kedves mosolyra húzódva mozognak, alig észlelhetően, az egyenletes levegővételei miatt.

Amit az álmomban láttam, az az általam megalkotott kép róla, mi kezd halványulni, mégis most a felszínre tőrt, figyelmeztetésként. Hogy ki ő valójában.