A menő és a stréber

Huszonhatodik rész

Amy szemszöge :

nem érzek iránta semmit.
- Amy! - nyitott be Junkook. - Mi a baj? - nézett rám aggodalommal teli pillantással.
- Semmi - töröltem le a könnyeimet.
- Ahh... Te lány - szorított magához.
A közelsége megnyugtatott.
Mintha az ölelése, mindentől megóvna. Biztonságban éreztem magam.
- Mostmár el mondod mitől voltál szomorú? - nézett rám.
- Nem - feleltem közömbös hangnemben.
Megebédeltünk.
- Holnap suli - nyafogta.
- Igen, nekem pedig haza kell mennem.
- Mi? - állt fel.
- Junkook. Haza kell mennem - ismételtem el.
- Ne! Amy!
- De igen Junkook! - nyitottam ki az ajtót.
- Legalább haza vihetlek?
- Nem - feleltem.
Taehyung szeret. De én... már nem érzek iránta semmit. A
Junkook - kal együtt töltött idő ráébresztett arra, hogy... Junkook iránt igenis érzek valamit. Ez elég egyértelmű volt. Zavarba hoz és a közelsége megnyugtat. Mi kell még? De... Taehyung szeret. És én nem akarom összetőrni a szívét. És még Sophie is ott van! Nem tehetem ezt velük.
Mindenkinek így lesz a legjobb. Taehyung boldogságáról már nem tudok gondoskodni, de legalább Sophie megmarad nekem. Taehyung iránt sosem éreztem szín tiszta szerelmet.
- Amy! Szia! - rohant felém anya. - Hol voltál. Aggódtam érted.
- Anya! Nem vagyok már kicsi. Tudok vigyázni magamra. De ha ennyire tudni akarod, az egyik... barátomnál voltam - válaszoltam.
A beszélgetést ennyivel le is zártam. Anyának nem kell tudnia a részletekről.
Amint a szobámba értem, elnyomott az álom.

Reggel :

Kicsit később keltem fel, hála a szundi gombnak, de még maradt elég időm elkészülni.
Kinyitottam a szekrényem ajtaját. Mit vegyek fel? Végül kiválasztottam, egy kockás inget egy farmer nadrágot és egy fehér sportcipőt. Elköszöntem anyutól és elindultam.
- Amy! Szia - mosolyogott Sophie.
- Hali - erőltetettem egy mosolyt az arcomra. - Hogy vagy?
- Már egész jól. Tegnap voltam könyvtárban és...
- Jaj ne!
- Ezt nézd! Nicholas Sparks, vissza hozzád! Imádom ezt a könyvet! - ugrándozott.
- Örülök, hogy újra a régi vagy - öleltem át. Ma azt tervezem, hogy ekmondom neki... Talán ez az utolsó alkalom, hogy magamhoz öleltem.
- Az utóbbi időben eléggé elhanyagoltalak - mondta,majd hirtelen csend lett.
- Mondanom kell valamit! - mondtuk szinkronban.
- Mi? Kezd te! Nem te! - mondtuk még mindig egyszerre. Végül abban egyeztünk meg, hogy Sophie kezdi.
- Szóval... Yoongi és én... összejöttünk - vallotta be szégyenlősen.
- Ez nagyszerű!
- Nem is haragszol? Tény, hogy elhanyagoltalak, de arról nem tudok, hogy már nem szereted Yoongi - t.
- Még nem sikerült elfelejtenem. De örülök nektek! - mosolyogtam.
- És te mit is akartál mondani?
- Ja! Semmit. Tök mindegy!
- Amy! Én is elmondtam.
- Jó jó! Szóval... én... szeretem Junkook - ot.
- Mi? - nézett rám döbbenten.
Ez nem a legjobb reakció, de másra nem is számítottam.
Sophie megrázta a fejét, majd gyórsított léptein.

Igazam volt. Az volt az utolsó alkalom, hogy megölelhettem. Nem törődtem az elviselhetetlen fájdalommal, ami a legjobb barátnőm elveszítésével járt. Nem érdekeltek a könnyek, melyek kis patakban folytak végig az arcomon. Nem érdekelt a külvilág. El akartam tűnni a föld színéről. Végezni akartam magammal. Végezni akartam a szerelemmel.