𝔸𝕕𝕛 𝕖𝕘𝕪 𝕠𝕜𝕠𝕥, 𝕙𝕠𝕘𝕪 𝕞𝕒𝕣𝕒𝕕𝕛𝕒𝕜 /𝑃.𝑀. 𝐹𝐹/

Part 6

A folyosón sétáltam éppen, amikor az osztályunkban menőnek titulált emberek jöttek felém. Már éreztem hogy valami baj lesz.
Ahogy elém értek, az egyik fellökött. Majd megfogtak és betuszkoltak a lányvécébe és bezártak az egyik fülkébe. Hiába kiabáltam hogy segítsenek, senki sem jött. Aztán Isabell hangját hallottam meg:
-Attól hogy ordibálsz, nem lesz jobb a helyzet Madi. - nyávogott ribancosan, ahogy szokott.
-Engedj ki! - csaptam egyet az ajtóra.
-Kis naiv Madi. Elhitte hogy majd Kendall a karjai közé borul, és dúl majd a szerelem. Mekkora egy naiv picsa vagy. Kendall soha nem fog téged szeretni! - rúgott bele a fülke ajtajába miközben tagolta a szavakat. Minden szónál egy rúgás. Már előbb is terrorban tartottak, de nem ennyire.
-Nem érdekel, engedjetek ki! - ordítottam.
-Dögölj meg! Hülye ribanc. - mondta, majd kisétált a mosdóból.

Riadtan ültem fel az ágyamon. Csak álmodtad, nyugi Madi.
Ez az eset valóban megtörtént velem. Még 8.ban. Isabell teljesen bele volt esve Kendallbe, és én is. Mindig pokollá tette az életemet. Terrorizált. Abban az időben depressziós voltam.

A szívem hevesen vert miközben folytak a könnyeim. Vissza emlékeztem a múltamra. Hogy mennyit bántottak a suliban. Nem csak Isabell és a csapata, hanem mindenki.
Még szerencse hogy Avery ott volt nekem. Ő mindig segített. Akár az éjszaka közepén is átjött ha szükségem volt rá. De ő most nincs itt. Éa kezdek bekattanni.

Szaporábban vettem a levegőt és kapkodtam a fejemet. Újabb pánikroham.
Nincs más választásom.
Felkaptam a telefonomat, majd ráírtam Paytonra. Lehet a legrosszabb döntés volt, de muszáj. Szükségem van egy... Ölelésre.
me: Payton
me:fent vagy?
3 perc múlva rezgett a telefonom. Remegő kézzel nyitottam meg az instagrammot.
Seggfej🍑:baj van?
me: ami azt illeti igen. Kérlek gyere ide. Siess
Seggfej🍑:1 perc és ott vagyok.

Remegtem és folytak a könnyeim. Ez nem lehet hogy megint ez miatt.

Arra lettem figyelmes hogy lassan nyitódik az ajtó, majd Payton kócos fejével találtam szembe magam.
-Madi. Mi a baj? - csukta be az ajtót és futott hozzám.
Csak szorosan átöleltem és kitört belőlem a zokogás. Muszáj volt itt lennie. Most muszáj.
-Nyugi. Itt vagyok. - simogatta a hátam. Csak sírtam tovább. Annyira megnyugtató volt hogy ott van velem.
Kb 5 perc múlva lassan elengedtem és megtöröltem a szememet, ami pirosra duzzadt a sírástól. De még mindig remegtem.
-Elmondod mi a baj? - nézett mélyen a szemembe.
-Csak... Régen, annyit bántottak... hogy sokszor pánikrohanom van miatta. Az emlékek... én... én csak... Nem akarok emlékezni a múltamra. - borultam újra sírva a nyakába.
-Felejts el a múltat. Sokkal érdekesebb a jelen és a jövő. Csak élvezd. - suttogta a fülembe. Igaza volt. Hihetetlen, hogy mennyire meg tud nyugtatni ez a gyerek. Hirtelen abbahagytam a sírást.
-Sajnálom hogy az éjszaka közepén ide rángattalak. - mondtam lehajtva a fejem.
-Ugyan már. Bármikor ide jövök ha. Érted? Bármikor. - bújt hozzám.
-Köszönöm.
-Neked bármit. - simogatta a kezemet.
Még mindig remegtem. Hiányzott Avery. Eszembe jutott a sok együtt töltött este, a filmezések, lelkizések... Megint kitört belőlem a sírás.
-Hiányzik Avery. - dőltem Paytonra sírva.
-A barátnőd amelyik rajong értem?
-Igen. Ő volt az akivel bármit meg tudtam beszélni. És most... Most nincs itt. - forró könnyeim patak formájában folytak le az arcomon.
-Gyere, aludjunk. - döntött le az ágyra, majd betakart és bebújt mellém. Őszintén, nem igazán örültem hoyg egy fiúval fogok aludni, de most nem érdekelt. Hiányzott valaki aki megnyugtat.
-Jóéjt Madi. - adott egy puszit az arcomra, majd hátulról átölelt és nyugtatóan kezdett el simogatni. Pár perc alatt elaludtam.

Reggel iszonyatos fejfájásra keltem. Ki voltam száradva és szédültem. Gondoltam a sírástól lehet. Körülnéztem, de nem volt mellettem Payton. Gondoltam hazament.
Felkeltem és kikerestem egy pólót magamra. Éppen a húztam le az alvós ruhámat amikor nyitódott a fürdőszobám ajtaja, és egy félmeztelen Payton lépett ki az ajtón. Én meg melltartóban. Szuper. Madi megint kellemetlen helyzetbe hozta magát.
-Jézusom Payton. Húzzál már ki! - mondtam erélyesen a kelleténél hangosabban és eltakartam a szememet, ugyanis nem volt rajta póló. Na nem mintha annyira rossz lenne a látvány, sőt, nem rossz dehát azért na.
-Nyugi már, anyád be fog nyitni. - csitított el.
-Kimennél? Vagy legalább elfordulnál? - néztem ki a két ujjam között, de ő ugyan abban a pózban állt, mint amikor kijött. És csak bámult.
-Ne legyél már szégyenlős - nevetett.
-Payton... - kezdtem ideges lenni.
-Jó, jó bocsánat. Elfordulok na. - mondta majd az ajtó felé fordult.
Én gyorsan magamra kaptam a pólómat.
-Készen vagyok. Neked meg úgy kéne kisurranni a házból, hogy anyáék ne vegyenek észre. - mondtam majd elkezdtem kitervelni Payton kiszöktetését.
-Ja, az már nem gond, találkoztam velük reggel. - mondta teljesen nyugodtan majd leült az ágyamra.
-Hogy micsoda? - kerekedtek ki a szemeim.
-Anyud kissé meg volt lepődve, apud meg majdnem kihajított. De mondtam hogy neked szükséged volt rám este és azért vagyok itt. - mondta és a végén megereszett egy kisfiús mosolyt.
-Payton Seggfej Moormeier. Te el tudod képzelni hogy ezek után mit kapok én itthon? - szorítottam ökölbe a kezemet és a szavakat a fogaim között préseltem ki. Nagyon ideges lettem. Hogyan magyarázom én ezt ki?
-Nyugi már.
-Nyugi már? Payton. Nyugi már? - hangsúlyoztam ki az utolsó szavakat.
-Madi. Nem történt semmi. Mondtam hogy mi történt és azért jöttem át. - állt fel és hozzám sétált.
-De akkor is... - idegeskedtem.
-Nem lesz semmi baj. - ölelt át nyugtatóan.
-Jó de most hazamész mert dolgom van. - mondtam majd kitessékeltem a szobámból.
-Payton. - csuktam be magam mögött a bejárati ajtót.
-Igen? - fordult felém.
-Köszönöm.-öleltem meg.
-Mondtam már, hogy neked bármikor bármit. - ölelt vissza.
-Rendes vagy. - engedtem el majd elköszöntünk egymástól és bementem.
-Madi. Tudom hogy itt volt, és... - kezdte el anyu.
-Tudom anyu, nem örülsz neki. De mivel elszakadtam Averytől, ezért kell valaki aki megnyugtat. És most ő tudott. - mondtam idegesen majd felszaladtam a szobámba.