A munkatárs [JIKOOK]✅

3.

Az idő teljesen megállt, csak az előttem álló személy gyönyörű barna szemeire tudtam koncentrálni. Nem hiszem el, hogy újra látom. Még ennyi év után is kihagyott egyet a szívem.

-Akkor, mi léptünk is.-vetette oda flegmán Jinhyuknak.

Várjunk...Jinhyunk az apja? Egyáltalán nem tűnt olyan kegyetlennek. Viszont így már érthető, hogy miért tűntem ismerősnek neki és ő is nekem.
Ahogy bezáródott mögöttünk az ajtó, csak csendben bámulni kezdtük egymást. Elég feltűnően végigmért tetőtől talpig, bár én sem vontam meg magamtól a látványát. Nem változott olyan nagyon sokat. Kicsit izmosabb lett és férfiasabb, de ezen kívül semmi új.
Bár sokkal szexibb is lett...

-Szia...

-Szia...

-Hű...-mosolygott rám, majd tett egy lépést felém, mire én egyet hátra.

Legszívesebben azonnal belebújtam volna az ölelésébe, mert hiányzott, de...Hat évig nem is keresett, mit vár? Hogy majd a nyakába fogok ugrani, mintha mi sem történt volna? Mérges voltam és csalódott, amiért nem érdekeltem, de annyira hiányzott már. Hirtelen nem is értettem magamat. Tegnap elhatároztam, hogy végre túllépek rajta, erre most meg ilyeneken gondolkozok. Felnőttként kell viselkednem.

-Ne haragudj...-mondta csalódottan.-Gyere utánam!

Körbejártuk az egész épületet, de egy szót se szóltunk egymáshoz. Néha be is mentünk egy-egy helyiségbe és rájöttem, hogy ez a hely tényleg nagyon luxi, mindenféle szempontból. Nagyon kínos volt az egész. Annyi mindent szerettem volna neki mondani, kérdezni róla, de nem mertem. Nem hiheti azt, hogy minden rendben van. Végül Jungkook elkísért az irodámhoz. Amint beléptem az ajtaján teljesen elállt a szavam. Óriási nagy volt a szoba és minden berendezés passzolt egymáshoz. Volt bent egy íróasztal, egy könyves szekrény, egy kanapé és egy bazi nagy TV.

-Ömm...Ma már kezdel is?-kérdezte.

-Igen.

-Mindjárt jön...jön...jön valaki és hozza a papírokat meg ilyeneket.

Olyan szomorú arcot vágott, hogy hirtelen még majdnem meg is sajnáltam. Neki esett rosszul? És én akkor mit mondjak?! Hat éven keresztül egyszer sem keresett fel, pedig biztos lett volna rá ideje. Szomorú voltam, mert még mindig fájt amit tett, viszont iszonyat dühös is voltam rá. Nehogy már ő érezze itt magát rosszul!

-Tudod, hogy hat év rengeteg idő?-kérdeztem tőle halkan.-És te...egyszer sem kerestél. Se egy hívás, se egy üzenet, esetleg egy levél. Egyáltalán gondoltál rám legalább egyetlen alkalommal is?-csuklott el a hangom.-Vagy, hogy mi van velem? Nem hinném, mert akkor egy üzenetet csak írtál volna. Úgyhogy légy szíves, ne vágj ilyen elkeseredett pofát, mert neked semmi okod nincs rá!

Nem bírtam ki, hogy ne hozzam fel ezt. Egyszerűen nem értem. Ha szeretett volna, akkor legalább egy üzit kaphattam volna tőle, nem?

-Persze, hogy gondoltam rád!-jött hozzám közelebb.-Minden egyes nap, csak...

-Csak? Csak mi? Az apád? Aki amúgy nem is olyan, mint ahogy azt nekem előadtad? Ezt ne próbáld meg nekem bemesélni!

-Te még nem is ismered őt!-kiabált rám, mire összerezzentem. Utálom, amikor ordít velem.

-Ne kiabálj...

-De, fel fogom emelni a hangomat! Honnan tudhatnád, hogy milyen is ő valójában, amikor egy órát is alig beszéltél vele?!

-Írhattál volna! Vagy mi volt? Apuci elvette a telefont, vagy mi? Elég gáz, hogy huszonöt éves létedre ennyire életképtelen vagy!