Biztonságban a karodban

29. Fejezet

Göthe éppen letette az utolsó takármányt, mikor érezte, hogy valaki hátulról átöleli. Megfordult. Tina volt az.

-Szia! -mondta kissé netve.

Tina rámosolygott, mire Göthe homlokon csókolta. Tina elengedte, hagyta, hogy felegyenesedjen. Göthe rendet rakott az asztalán, Tina pedig leült a székbe.

-Még mindig nem tudom elhinni. -sóhajtott boldogan Tina.

-Mit? -kérdezte Göthe kíváncsian.

-Október közepén kezdtünk el randizni, és már mindjárt december. -mondta. -Több mint egy hónapja randizunk.

-És ez baj? -kérdezte Göthe kissé idegesen.

-Mi? Arra gondolsz, hogy azt mondom fáradt vagyok tőled?

Göthe tekintette az asztalra esett.

-N-nem, én...

-Göthe, sose tudtam megunni a társaságodatt. -mondta majd odament hozzá. -Tudod, ugye?

-Tudom. -bólintott lassan.

Kis szünet következett, majd...

-Mit csinálsz most? -kérdezte Tina.

-A kézíratomon dolgoztam, de ha szeretnéd csinalhatunk valami mást, egy...

-Menjünk sétálni. -szakította félbe Tina.

-Sétálni? Hova?

-Nem tudom. Csak London utcáin.

-Rendben.

Göthe néhány dolgot a fiókjába helyezett, majd kiléptek a házból. Hosszú ideig egyikük sem szólt a másikhoz.

-Sohasem szerettem igazán a várost. -mondta végül Göthe.

-Mindig városban éltem. -mondta Tina. -Az életem nagy részét New York-ban töltöttem. Kivéve mikor az Ilvermornyban voltam.

-Pontosan hol van az Ilvermorny? -kérdezte Göthe.

-Massachusetts-ben van. Nem Londonban nőttél fel?

-Egy nagy házban nőttem fel, London szélén. Vidéken volt. Rengeteg időt töltöttem a közeli erdőben.

-Göthe, kérdezhetek valamit? -kérdezte Tina, tetovázva.

-Természetesen.

-Ez egy eléggé személyes kérdés lenne.

-Bármit megkérdezhetsz, Tina. -mondta Göthe, miközben ránézett.

-Kíváncsi lennék a szüleidre. Úgy értem, még soha sem említetted őket. Nem tudom, hogy élnek-e vagy nem.

-Ó! -Göthe megdöbbent. -Azt hiszem, hogy valóban nem említettem még őket.

-Élnek?

-Igen, életben vannak.

-Akkor miért nem említetted őket? -kérdezte Tina.

-Nem tudom. Sose beszéltél a szüleidről, így gondoltam nem kellene említenem őket.

-A szüleim meghaltak, Göthe. Nincs sok emlékem róluk.

-Igaz.

-Mesélj róluk. -sürgette Tina.

-Nem tudom, mit mondjak.

-Miért?

-Nem tudom. -mondta Göthe. -Azt hiszem azért, mert soha sem voltam velük szoros kapcsolatban. Anyám elég kedves volt. Hippogriffeket tenyésztett, de nem álltunk igazán közel egymáshoz. Apám szinte soha sem volt otthon. A minisztériumban dolgozott. Mikor hazaért nem volt ideje se rám, se Theseusra. Anyám mindkettőnket egyformán szeretett, de apám Theseust jobban kedvelte, mint engem. Nem igazán akart második gyereket. Igazából csak azért akart, hogy a családnév fent maradjon. Theseus valójában tanár akart lenni, de apa kényszerítette, hogy a minisztériumban dolgozon. Theseust egyedül az aurori munka érdekelte ott. Theseus volt a jobb tanuló az iskolában. Apám kiborult akárhányszor valami rosszat csináltam. Nem igazán törődtek azzal, hogy mihez kezdek a tanulmányaim után. Nem tartották sokra a magizoólogiát.

-Nagyon sajnálom. -mondta Tina, és megfogta a kezét.

-Nincs semmi baj. -mondta Göthe. -Legalább voltak szüleim. Elképzelni se tudom, hogy milyen nehéz lehetett neked.

-Nehéz volt. -mondta Tina. -De hol vannak most a szüleid?

-Sok időt töltenek utazással. Francia országban voltak, mikor kiadtam a könyvem.

-És most?

-Öö, azt hiszem valahol Európában. -mondta Göthe. -Augusztusban elhagyták Angliát. Büszkék voltak arra, hogy Theseus eljegyezte Letat. Különösen, mert egy ismert családból származott. Kíváncsi vagyok, mit fognak szólni, ha megtudják, hogy Leta meghalt. Biztos idegesek lesznek, mert így nem születhetne Theseusnak fia, aki további viszi a családnevet.

-És mi a helyzet veled? -kérdezte Tina. -Neked is lehetnek még gyerekeid.

Göthe kuncogott.

-Gyanítom, hogy soha sem gondolnának arra, hogy valaha is megházasodok. Igazából eddig én se gondoltam.

-Ezt hogy érted?

-Nem tudom. -Göthe elpirult. -Csak azt tudom, hogy egyszer szeretnék megházasodni.

Lenézett. Nem tudta, hogy miért mondta ezt. Egy darabig hallgattak, aztán elkezdett esni az eső.

-Megint esik az eső. -mondta Göthe.

-Mi? Nem szereted az esőt?

-Nincs bajom azzal ha esik. De jobban szeretném, ha én nem lennék benne.

-Szeretem az esőt.

Egy kis ideig álltak. Göthe megragadta Tina kezét, és egy sikátorba vonszolta.

-Tina, haza kell mennünk, különben megfázzunk.

-Az eső nem tesz beteggé. -nevetett Tina.

-Tudom, de mindjárt november. Hűvösebb már az idő.

-Néhány perc még nem fog ártani. -érvelt Tina.

Karjait Göthe nyakába tette és megcsókolta. Nevetett mikor ajkaik összetalálkoztak. Kezei bele gabalyodtak Göthe nedves hajába. Szenvedélyesen csókolták meg a másikat. Figyelmen kívül hagyva az esőt, és az arra sétáló embereket. Végül szétváltak, és nevettek.

-Gyere, Tina! -mondta Göthe. -Már meg volt az a néhány perc.

Tina elvigyorodott, és kézen fogta. Megjelentek Göthe háza előtt, és beléptek rajta.
Göthe előhúzta a pálcáját, és megszárította magukat. Tina levette a kabátját, majd észre vette, hogy Göthe őt nézi.

-Megint bámulsz. -mondta mosolyogva.

-Azt hiszem már tudod, hogy miért. -mondta Göthe.

-Miért? -kérdezte elpirulva. -Mert olyan szép vagyok? -folytatta hangjában egy kis szarkazmussal.

-Természetesen. -mondta Göthe, és közelebb húzta, csókot nyomva a fejére.

-Még mindig nem tudom, hogy miért gondolod ezt. -sóhajtott Tina.

Göthe megrázta a fejét.

-Te vagy a legszebb nő, akit valaha láttam, és nem akarom, hogy kételkedj benne.