Until We Meet Again mellékkötet (Fordítás)

5.fejezet~Az emlékezet medencéje

Phawin középső gyerek volt egy kínai eredetű családból. Általában egy nagy házban éltek együtt a nagyszülőkkel és a rokonsággal. Már egész kiskorától kezdve gondját kellett hogy viselje a fiatalabb családtagoknak, beleértve az öccsét, aki csak pár évvel volt fiatalabb nála. Ráadásul elég nagy teherként nehezedett rá, hogy a bátyjára is gondot kellett viselnie. Emiatt a régi beidegződés miatt alakult ki benne, hogy mindenkivel gondoskodó legyen, amíg magára már nem marad idő. 

Volt néhányszor, amikor oda kellett adnia a kedvenc dolgait az öccsének vagy éppen a bátyjának. Ennélfogva nem sok dolog volt, amihez kötődhetett volna. Középiskola alatt, Phawin arra gondolt, hogy kéne valami, ami csak az övé.

Egy nagy motorbiciklit kapott az otthoni segítségért cserébe, mert könyvelést csinált az édesanyjának 4. osztályos kora óta. Ez volt az első dolog, ami kifejezetten Winhez tartozott, senki sem érhetett hozzá és senkinek sem engedte, hogy ráüljön, még a saját családtagjainak sem. De ez nem volt elég. Keresett még olyan dolgokat, amik csak az övéi voltak, így lyukadt ki  a tetoválásoknál és a hajfestésnél. Mire belépett az egyetemre, már számtalan piercing is díszítette a füleit. Elszeparálódott a családjától, egy kollégiumba költözött és elkezdett egy boldogabb életet a közeli barátaival.  Hiába mosolygott és nézett ki boldognak, úgy érezte, hogy a szíve mélyén van egy űr, amit nem tudott kitölteni.

"Win."

Az öccsének látványa, ahogy rendezetlen hajjal, könyvekkel teli kezekkel fut, hogy segítséget kérjen Wintől, teljesen átlagos volt.

"Minden alkalommal, amikor Ai'Teenek tesztje van, mindig hozzád fut segítségért" Wan, a legidősebb fiú, levette a szemüvegét amitől fáradtnak tűnt az arca.

"Ne panaszkodj, amiért te nem tudod tanítani."

"Aww, te kis ribi"

"Állj!" emelte fel a kezét Win, hogy megállítsa a harc kezdetét "Inkább menj és játssz gyorsan a játékaiddal. Nem holnap lesz meetinged? Átolvastad már a dokumentumokat?" nézett a bátyjára, aki sokszor elkényelmesedve elvolt foglalva az otakujátékokkal.  De általában Wan segített az édesanyjuknak irányítani a hotel egyik ágát, már a diplomája óta támogatta a bizniszt. Az új hotel és üdülő 3 részből állt egymás kiegészítése miatt a vállalati szempontokból.

Wan csücsörített, "Oyy, te! Ma szünet van. Csak siess és diplomázz le, hogy jöhess segíteni nekem. Úgy unatkozom egyedül." mielőtt a legidősebb megvárta volna az átkozódás kezdetét, amit öccse akart rázúdítani, sietve beiszkolt a házba. Inkább elbújt az épületben, hogy a játékaival játsszon. 

"És te, Ai'Tee. Wan megmondta, hogy amikor csak van időd, olvass. Az, hogy csak cipeled a könyveket, nem fog segíteni a memorizálásban" szentelte a figyelmét Win az öccsének. Kisimította összeráncolt vonásait, hogy ne ijessze meg a fiatalabbat. A végén ugyanolyan kedves volt, mint bármelyik másik nap.

"Hia Win olyan kedves vagy" próbált meg Tee bókolni, de még így sem tudott kitérni a fejével a toll elől.

"Én csak a családommal vagyok kedves." beletúrt a szőke hajába, ami a szemébe lógott. Már kicsit megnőtt és nagyon idegesítette, ahogyan a haja rálógott a tarkójára.

"Hmm, megtudhatom, hogy a családon és a rokonokon kívül van e valaki, akihez kedves vagy még?"

Ránézett az öccsére, majd megjelent az arcán egy ravasz mosoly, amitől a hideg kerülgette Teet.

"Persze, kedves vagyok, de csak egy személy van..."

Talán megtalálta azt a valakit, aki a lelkében tátongó ürességet meg tudja tölteni.