Cassidy, szeretlek! • Zayn Malik ff. [BEFEJEZETT]

25. FEJEZET - BESZÉLNÜNK KELL!

(Cassie szemszöge)

„Nincs annál a csöndnél rosszabb, amely nehéz gyöngyként függ egy kínos beszélgetés fonalán." – Jodi Lynn Picoult

Csak álltunk a nappaliban és sírtam. Frednek nem kellett volna felvenni a telefont, már kezdtem megnyugodni, de így most már ennek lőttek.

A lábaim teljesen elgyengültek. Már csak legjobb barátom karjai tartottak egyenesen.

Szívem szerint egész nap bőgnék, tudom hogy ez nem old meg semmit, de sokkal egyszerűbbnek tűnik bárminél.

Mikor már tényleg nem bírtam tovább Fred a térdeim alá nyúlt és felemelt, hogy bevihessen a szobámba. Én még mindig a nyakába kapaszkodta, és az arcomat a pólójába temettem.

Leült velem az ágyra, lerúgta a cipőjét és kényelmesen elhelyezkedett, hogy addig sírhassak az ölében, amíg kedvem tartja.

Kisvártatva újra megszólalt a telefonom. Letöröltem a könnyeimet, és felálltam Fred öléből.

- Hova mész? – kérdezte, mikor elindultam kifelé.

- Megnézem ki az, lehet, hogy fontos – ismételtem a szavait.

Nem válaszolt. Én pedig kimentem és az asztalon zenélő telefont néztem. Zayn volt az.

Nem vettem fel csak bevittem magammal a szobába. Fred már elnyúlt az ágyamon, így én szorosan hozzábújtam és úgy figyeltem a kijelzőt, miközben azt vártam, hogy elsötétüljön.

Amikor már harmadszor hívott nem bírtam tovább, felvettem. Fred közben a gerincem mentén simogatta a hátam, amitől furcsa bizsergés járta be a testem.

- Haló? – szóltam bele elhaló hangon.

- Beszélnünk kell – válaszolt egy meggyötört hang a vonal másik végén.

- Nem érek rá – sóhajtottam, nem akartam vele találkozni.

- Szeretlek Cass!

- Már túl késő Zayn! – és kinyomtam a telefont.

- Aludnod kellene – állapodott meg Fred keze a lapockámon.

- Lehet, hogy igazad van – mosolyodtam el halványan. – Meddig maradsz?

- Ameddig szükséged lesz rám – nyomott egy puszit a fejem búbjára.

- Köszönöm – mondtam és a fejemet újra a mellkasán pihentettem.

Szívverései egyenletesek voltak, és a dobogások üteme hamar álomba ringatott.

Amikor felébredtem Fred nem feküdt mellettem, ettől kicsit meg is rémültem, hisz megígérte, hogy itt lesz.

Kócosan, álmosan és a sok sírástól legyengülve sétáltam ki a nappaliba, ahol meg is találtam a legjobb barátomat.

- Na, máris egy fokkal jobban nézel ki – vigyorgott, mikor helyet foglaltam mellette.

- Azt hittem elmentél – pihentettem a vállán a fejem.

- Mondtam, hogy itt maradok – ölelt meg mosolyogva.

- Örülök, hogy átjöttél, nélküled még mindig sírnék – mosolyogtam.

- És helyette végre újra mosolyogsz – simogatta az arcom, majd ásítottam egy nagyot. – Fáradt vagy még?

- Kicsit – vallottam be, mire felkapott a kanapéról. – Mit csinálsz?

- Viszlek vissza aludni – vigyorgott és elindult velem a szobába.

Ahogy letett az ágyra fölém tornyosult. Éreztem a lélegzetét az arcomon, és kirázott a hideg. A kezemet a nyakára fontam és közelebb húztam magamhoz, hogy ajkaink összeérjenek. Nem tudtam miért csinálom mindezt, arra volt szükségem, hogy szeressen valaki. Hogy újra azt érezzem, hogy fontos vagyok valakinek.

Óráknak tűnő percekig csókolóztunk. Fred kezei a pólóm alatt kalandoztak, kezdtem teljesen elveszteni a fejem.

- Ne! – toltam el magamtól.

- Mi a baj? – kérdezte értetlenül.

- Ezt nem szabad Fred – ültem fel sóhajtva.

- Te csókoltál meg! – világított rá.

- Lehet – sóhajtottam. – Labilis vagyok érzelmileg! Miért csókoltál vissza?

- Szeretlek! – suttogta a fülembe, mire én összerezzentem, de nem néztem rá.

- Menj el kérlek – motyogtam magam elé.

- Azért menjek el, mert én tudnálak igazán szeretni? – kérdezte felháborodottan.

- Nem, azért menj el, mert én nem tudom még mit akarok – beszéltem továbbra is a falnak.

- De, pontosan tudod – sóhajtott. – Azt hittem, hogy majd segítek túl lenni Zaynen és rájössz, hogy ki szeret téged igazán.

- Nem ismered Zaynt! – emeltem fel a hangom.

- Mert te olyan jól ismered mi? – nevetett.

- Igenis ismerem – fordultam végre felé.

- Hát nekem nem úgy tűnik, végül is azért dobtad ki, mert hazudott neked – vigyorgott.

- Menj el! – most már nem kértem, hanem követeltem.

- Rendben – tápászkodott fel az ágyról. – Ha kellek hívj!

- Nem fogsz – mondtam sértődötten.

Eldőltem az ágyon és a mobilomat figyeltem. A gondolatok kavarogtak a fejemben. Beszélnem kell Zaynnel, muszáj. Hiányzott már, pedig előző este láttam utoljára, de a szakítás miatt olyan volt mintha már a múlt héten lett volna.

Sóhajtva emeltem a telefont a fülemhez. Egyet csengett, majd még egyet.

- Szia! – szólt bele az ismerős hang, ami miatt újra könnyeimmel kellett küzdenem.

- Jó – sóhajtottam. – Beszéljünk!