A Szövetség - Az 'Én, a szellem meg a vámpír' folytatása

🎃O K T Ó B E R 4.🎃

Hajnalban felébredni kellemetlenebb volt bárminél, amit eddig megéltem a Manchard Abbeyben. Az éjszaka folyamán természetesen egy szemhunyásnyit sem sikerült aludnom, mivel újra meg újra lepörgettem magam előtt az Adriannel való találkozásomat a labirintusban. Az összes lehetséges ember közül, aki odabent lehetett volna, pont őt kellett odavetnie a sorsnak, mintha direkt gúnyt akartak volna űzni belőlem a lentiek vagy a fentiek. Ki tudja már melyikük gyűlölt ennyire? De nem csak én ébredtem hajnalban, hanem Beverly is, amikor egy inas kezdett el vadul kopogtatni a szobánk ajtaján. A lány ijedten dörzsölgette a szemét és én is megrettenve vettem tudomásul az éppen lezajló eseményeket, s mivel Beverly nem mert megmoccanni, én voltam az, aki végül ajtót nyitott a jövevénynek.

- Addington kisasszony, Winnford kisasszony, elnézést kérek a korai zavarásért! - nézett ránk bocsánatkérőn az inas. Abban a három napban, amióta ezen a helyen voltam, mindig ő volt az, aki engem kísért, már-már kezdtem hozzászokni a fekete, összenőtt szemöldökéhez, horgas orrához és marcona testtartásához, nem mellesleg a férfinek olyan élénksárga szemei voltak, mint egy macskának és erről akaratomon kívül is mindig Pumpkint, a cicusomat juttatta eszembe. 

- Baj van? - tette fel a kérdést helyettem Beverly, az ágyból cincogva.

- Nincs baj, csak kezdetét veszi az első, izgalmas próbatételük. Kérem, legyenek lent tíz percen belül, a nővérek már várnak magukra! - hadarta el egy szusszra a kérést, majd a válaszomra mit sem várva, gyorsan elhagyta a folyosót. Félszegen csuktam be az ajtót, majd a szekrényemhez siettem, hogy valami ruhákat kapjak gyorsan magamra. Szerettem a szobánkat egyébként: hatalmas volt, akár egy nagy, kosztümös filmekbeli szalon, egy gyémántokból kirakott csillár lógott le a rendkívül magas plafonról, s az ágyaink is stílusosak és rendezettek voltak, akár egy hercegi lakosztályban.

- Szerinted mi fog történni? - tette fel a kérdést Beverly kissé megilletődve, miközben ő maga is kiszállt az ágyból, hogy elkészüljön.

- Ötletem sincs - vontam vállat, mert már tényleg nem tudtam, mire számíthatok ettől a helytől. Alig néhány napja voltam a Manchard Abbeyben, de az már minden gondolatomat felülmúlta, a lehető legrosszabb értelemben, Colbyt és Beverlyt leszámítva persze, akik felvillanyozták a napjaimat. De egyre jobban hiányzott Mistburry Hill, anyával, nagyival és a barátaimmal. Úgy éreztem, inkább átok volt Írországban lenni, mint áldás. - De már mindent kinézek ebből a helyből! - tettem hozzá, majd besiettem a fürdőszobába. Miután Beverly is elkészült, álmosan botorkáltunk le a földszintre, ahol útba is igazítottak minket a tantermünkhöz. Odabent egyedül csak Colby ücsörgött, akinek az arca egyből felderült, ahogy megpillantott bennünket.

- Helló, idegenek! - szalutált vidáman, majd leugrott a pad tetejéről amin eddig pihent és odasietett elénk. - Készen álltok a halálra? - tette fel a kérdést eltorzított, dörmögő hangon, viccesen hadonászva közben, amin én nagyot nevettem, Beverly viszont nem volt ennyire elragadtatva tőle.

- Ez nem vicces Colby, mi van, ha tényleg csőbe húztak bennünket és valami halálos feladattal kell szembenéznünk? Mi van ha meg kell ölnünk egy kisbabát? Vagy egy kisbaba öl majd meg bennünket? - fogta a fejét riadtan, én és Colby pedig alig tudtuk visszafogni a nevetésünket.

- Miért kellene megölnünk egy kisbabát? - tette fel a fiú a kérdést, mire Beverly türelmetlenül felsóhajtott.

- Nem tudom, Colby, lehet egy ártatlan vérére lesz szükségünk ahhoz, hogy életelixírt készítsünk vagy halhatatlanná tegyünk valakit! - tette karba a kezeit a lány, s látszott rajta, hogy tényleg komolyan gondolta a dolgot.

- Érdekes ötlet, de az életelixírhez nem kell egyetlen ártatlan vére sem! - kuncogott valaki a bejárat felől, mire mindannyian a hang irányába fordultunk. A terembe éppen ekkor sietett be Adrian, nyomában a szőke sráccal, akinek még mindig képtelen voltam felidézni a nevét. A gyomrom megint felfordult Adrian látványára és ösztönösen Colby mögé húzódtam, aki kérdőn pillantott rám, de én csak a fejemet ráztam, hogy ez nem tömegtéma. A fiú végül bólintott és még jobban elém állt, hősiesen eltakarva előlem az ellenségemet, amiért mélységes és hatalmas hálát éreztem iránta.