"Veled vagy ellened?"
Amikor Riley Sabrina Addington megkapja a halványrózsaszín, aranypecsétes borítékot 2018 novemberében, amelyben arról értesül, hogy egy különleges képzésen vehet majd részt öt másik mágustársával a Boszorkánynővérek Társaságána...
- Még mindig van időnk - jelentette ki Adrian, miközben arra várt, hogy végre újra lélegzethez jussak. A teleportálás megviselt, de jócskán, már értettem miért émelygett Harry Potter is hoppanáláskor: kellemetlen egy élmény volt.
- A többiek még sehol? - támaszkodtam fel a térdemről, mire a fiú körülnézett, majd megrázta a fejét.
- Sehol. De figyeld már mekkora puccparádé ez a hely! - bökött az állával a Minisztérium épületére, amire pont rálátásunk volt a szemközti utca sarkáról. Az épület magas volt és koromfekete, vékony, fényes ablakokkal. A stílusa kissé hasonlított a Manchard Abbeyhez, a gótikus jegyeket itt-ott ezen a helyen is fel lehetett fedezni. Kissé rémisztő volt, mintha egyenesen a Pokol kapuja előtt álltunk volna.
- Kiráz tőle a hideg! - vallottam be Adriannek, mire a fiú felkuncogott.
- Barátságosabb mint egy kripta látványa azért - érvelt, gondolom azért, hogy oldja a feszültséget. Szerencsére nem kellett sokáig várakoznunk: Felicityék pillanatok múlva meg is érkeztek, én pedig nyugodt szívvel fújtam ki a levegőt. Megvoltunk mindannyian.
- Szarul néztek ki! - cukkolt bennünket Colby ahogy meglátott.
- Szarul is vagyok! - vágtam vissza gyorsan. - Meg ami azt illeti, voltam is.
- Ennyire rossz volt a próbatétel? - kérdezte a sötétbőrű fiú.
- Tényleg, mit kellett csinálnotok? - érdeklődött Beverly is, nagy szemekkel nézve ránk.
- Még egyelőre semmi konkrétat - kezdett bele Adrian a mesélésbe. - Egyelőre csak annyi a dolgunk, hogy feljussunk valami hegytetőre. Versenyeznünk kellett volna odáig, de nem tettük, végig együtt maradtunk és őszintén szólva ez jó döntésnek is bizonyult végül. Valaki vagy valami megátkozta Rileyt útközben, meg kellett állnunk és hatástalanítanunk az átkot. Elég rémisztő volt! - vallotta be borzongva, mire Bev azonnal átölelte a vállam.
- De jól vagy most, nem igaz? - érdeklődött, s értékeltem az aggodalmát, jól esett.
- Adriannek hála igen. Viszont ideje megtalálni azt a dobozt, készen álltok? - váltottam gyorsan témát majd néztem Colbyra és Felicityre, akik kéz a kézben készültek belépni a Minisztériumba.
- Készen állva születtünk! - kacsintott Felicity, majd Colbyval gyorsan átsétáltak az utca másik oldalára és eltűntek a bejárat mögött. Ekkor következett a feszült várakozás. Bő negyed órának kellett eltelnie, mire Colby kijött az ajtón és intett a fejével, hogy most már surranhatunk. Nem is volt nagyon időm nézelődni, mert a fiú megragadta a kezem és alig hogy beértünk az előcsarnokba, be is lökdösött bennünket a legközelebbi ajtón.
- A folyosó végén az első ajtó jobbra! - tette hozzá gyorsan, majd behúzta mögöttünk az ajtót, gondolom sietett vissza Felicityhez, hogy segítsen neki. De nekünk sem kellett kétszer mondani: azonnal átszeltük a folyosót, óvatosan belépve a Colby által emlegetett ajtót, majd a több száz négyzetméteres helyiségben neki is láttunk a keresésnek, sorról sorra haladva. Hatalmas volt a kihívás, mert úgy tűnt, mintha a tűt kerestük volna a szénakazalban, de miután Billel alaposan elmagyaráztuk a doboz kinézetét Bevnek és Adriannek, már sokkal könnyebben ment a keresés. Egész sorokat futottunk végig, alig telhetett el néhány perc, mégis úgy éreztük, mintha órák- vagy egy örökkévalóság óta lennénk már odabent. Megesett, hogy néha-néha betévedt egy dolgozó is a terembe, ilyenkor tettünk róla, hogy elbújjunk, majd amint kibattyogott, újra nekiálltunk a keresésnek. Egy idő után viszont csüggedten ültem le egy kandalló előtt árválkodó asztalhoz, ahol gyertyák világítottak meg néhány ütött-kopott, régi könyvet. Hamarosan Beverly és Adrian is csatlakoztak hozzám, elmondásuk szerint azért, hogy pihenjenek kicsit. Utáltam ezt az egészet, minden annyira reménytelen volt. Legszívesebben sírtam volna egy kiadósat, de nem vitt rá a lélek, tudtam, hogy nem adhatom fel most.
- Ki vagyok készülve - vallottam be nekik. - Mintha az univerzum összejátszana ellenünk!
- Nyugalom már, nagy ez a hely, valahol csak rábukkanunk! - próbált vígaszt nyújtani számomra Beverly.
- De lehet, hogy csak az időnket vesztegetjük! - dőltem el csüggedten az asztallapon. - Mi van akkor, ha már meg is ejtették a rituálét?
- Kizárt! - reagált a véleményemre Adrian azonnal. - Akkor már régen nem rendezgetnék ezeket a versenyeket. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy szükségük lett volna a Szövetség erejére ahhoz, hogy feltámasszák Kandakét és azért húzzák az időt ezekkel a versenyekkel, hogy hátha valahogy sikerül mégis kicsikarni belőlünk a szükséges energiát.
- Undorító! - borzongtam meg, belegondolva ebbe a tervbe.
- Az, de tényleg - értett egyet Beverly is, miközben kezét az egyik gyertyalág fölött tartotta, körkörös mozdulatokkal játszadozva vele. - Remélem a sittre kerülnek majd, az ilyen gonosz emberek nem is érdemelnek mást! - jelentette ki határozottan, mire a mellette ülő fiú diszkréten rám emelte a tekintetét. Láttam a szemében az aggodalmat és a bűntudatot, amit Beverly szavai keltettek benne, akárcsak azt is, hogy teljes mértékben magára ismert a gonosz jelző alatt. Csak haloványan megingattam a fejem, hogy ne gondoljon most erre. De még mindig idiótának hittem magam amiatt, hogy ennek az embernek kedveztem.
Beverly elfújta a lángot, majd szórakozottan nézett fel Adrianre, aki csak nevetve rázta meg a fejét, majd egy lágy puszit nyomott annak a homlokára. Zseniálisan leplezni tudta a keserű érzéseit, de ez nem volt meglepő, mert ugyanilyen zseniálisan húzott csőbe minket is tavaly. Így nézve már egyáltalán nem tűnt helytelennek a kapcsolatuk: édesek voltak együtt, s Adrian nem csak szavakban mutatott affekciót a lány felé, ahogyan gondolom anno Alexával tette, hanem tettekben is kimutatta, hogy a szíve érte dobogott. Romantikusnak és őszintének tűnt. De ettől eltekintve még mindig ott motoszkált a fejemben a tudat, hogy Adrian el akarta neki mondani mindazt, amit megtudott tőlem. És féltem, hogy szemtanúja leszek majd annak, hogyan törik össze Beverly szívét.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A kellemetlen gondolat miatt inkább magukra hagytam őket és Bill után eredtem, akit néhány sorral odébb meg is találtam. A fiú kétségbeesetten rohangatott végig a sorokon, mintha egyenesen valami nindzsa lett volna. Próbáltam tartani vele a tempót, de pont olyan érzés volt, mintha Maxszel szaladtam volna futóversenyt: lehetetlen volt átvenni az iramot, amit árasztott. Így inkább lassabbra fogtam a kutatást és legalább húsz percig ellenőrizgettem a polcokat, amikor hirtelen egy elég érdekes ajtóra bukkantam. Aranyozott keret virított a sötét burkolaton, amin egy igen érdekes, igencsak sokatmondó szöveg virított: Emlékek temetője.
Éreztem, hogy valaki mögém lép. Az illata ösztönösen megcsapta az orromat és nyeltem egy hatalmasat, becsukva a szememet. Mindketten tudtuk, mire bukkantunk. És még ironikus is volt az egész, hogy éppen a Talált Tárgyak Osztályán bújt meg ez a kis szoba. Ötletes és hátborzongató volt. Az eltemetett emlékek is elveszett emlékek voltak. Azoké az elveszett emlékeké, amiket a bűnözőktől vettek el.
- Be kell mennem oda, Riley - szólalt meg Adrian rekedten, s amint visszafordultam hozzá láttam ahogyan az alsó ajkát kezdi el rágcsálni. Remegő léptekkel indult meg a szoba felé, lenyomva a kilincset, s kitárva elénk egy steril, fehér szobát, amikben tárolódobozok egész sora foglalt helyet. Nem engedhettem, hogy egyedül csinálja végig ezt, úgy nem, hogy megvolt az esély rá, hogy még jobban összetörjön. Vagy hogy újra azzá az emberré váljon. Nem lett volna korrekt magára hagyni őt.
Nehéz léptekkel sétáltam át a szoba küszöbét, még akkor is, ha nem tartottam jó ötletnek a dolgot.
