A Szövetség - Az 'Én, a szellem meg a vámpír' folytatása

🎃O K T Ó B E R 6.🎃

Amikor reggel ismét elmaradt a tanóránk azért, hogy egy újabb, őrült páros feladatban kelljen részt vennünk, az istenekhez imádkoztam egy jó partnerért. Igaz, Adriant leszámítva bárkinek örültem volna, s nagyobb is volt rá az esély, hogy ne vele kerüljek össze, de ugyanakkor csökkenhetett a leendő partnereim száma, amely azt jelentette, hogy a sorsom elkerülhetetlen volt: egyszer ígyis-úgyis cimborálnom kellett vele, ez nem is volt kérdés. De úgy tűnt, az istenek aznap a pártomat fogták és megkíméltek az Adriantől való szenvedéstől és fájdalomtól, mert a nővérek úgy döntöttek, hogy Billel kellett lennem, ami éppen kapóra jött, tekintve, hogy volt mit átbeszélnünk a tegnapiakkal kapcsolatosan, vagy legalábbis együtt kihevernünk a sokkot, amit az okozott. Mivel a legutolsó óránkon bájitalkeverésről tanultunk, a nővérek azt a feladatot szabták ki nekünk, hogy menjünk le Waterfordba és elsősorban keressük meg azt az aprócska, elrejtett varázsboltot, ami több, mint kétszáz éve volt már működésben, s onnan szerezzük be az alapanyagokat ahhoz a bájitalhoz, amely lehetővé teszi, hogy az ember állattá változzon. Ennek a feladatnak nagyon örültem, hiszen a tegnapiak közül ez volt az, amely a legjobban tetszett: a bájital nem csak hogy állattá változtatott, hanem egyenesen a lélekállatoddá, s ha megszereztük az alapanyagokat, el kellett készítenünk és meg kellett innunk a bájitalt. Rendkívüli izgalom kapott el ettől, hiszen nagyon kíváncsi voltam a saját lélekállatomra, ráadásul a tegnap is sikerült megfőznöm a bájitalt, bár kipróbálni nem volt lehetőségem. Úgy hittem, ez a feladat menni fog.

Indulás előtt szövetkabátot és csizmát húztam, mivel egy rendkívül szeles és szemergélő, esős napot kaptunk el, maga Bill is sárga esőkabátban, kapucnival a fején botorkált mellettem, remegő kezét zsebre dugva. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy a hidegtől, a félelemtől vagy pedig valamiféle betegség miatt remegett mindig ennyire, de támaszképpen belekaroltam, hogy érezze a törődést, ő pedig zavarba jött, de nem taszított el magától. Előttünk Felicity és Beverly haladtak, egy szót sem váltva egymással, mögöttünk pedig Adrian és Colby vitatkoztak valamin, de nem ellenségesen, hanem inkább olyan eszmecserésen, ha fogalmazhatok így. Nem is lehetett volna nagyszerűbb párost összehozni erre a feladatra, mint őket kettejüket: Colby egy bájitalzseni volt, kétség sem fért hozzá, hogy ők fogják a legjobban és a leghamarabb teljesíteni a feladatot, s bármennyire is gyűlöltem Adriant, tudtam, hogy őt is remek bájitaltan érzékkel áldotta meg a sors, hiszen tavaly többször is főzött nekünk néhányat, csodáltam is, hogy nem valami méreg által próbálta megölni Edwardot, de a szadista énjéhez ez valóban egy gyenge húzás lett volna: Adriannek látnia kellett, ahogy Eddie lassan, szenvedve hal meg. Minden percét kiélvezte volna.

- Tudtál aludni valamennyit? - szólított meg Bill, kizökkentve a gondolataimból. Szokásához híven halkan beszélt, de örültem, hogy legalább nem csendben telt az utunk.

- Furcsa mód igen, de ez nem azt jelenti, hogy nem rázott meg a dolog, amit felfedeztünk - feleltem, majd felnéztem a fiúra. - Mi volt ez az egész, Bill?

A fiú csak félszegen a fejét rázta.

- Ne itt beszéljünk erről, bárki meghallhat bennünket. Majd mindent elmagyarázok a maga idejében, de előbb vissza kell térnünk a dobozhoz, lehetőleg akkor, amikor világos van. Meg kell még győzödnőm valamiről!

- Mondjuk holnap délután? Ha túléljük a varázstárgyak órát! - kuncogtam, de valójában kíváncsi voltam rá, hogy tesznek-e majd említést az Árnyak Könyvéről. Tudtommal csak egyetlen egy példány létezett ebből a könyvből, a sajátom, amely már generációk óta a családom tulajdona volt, s amely abban a pillanatban is odafent lapult, a szekrényem legmélyén, egy halom pulcsi alatt.

- Legyen a holnap - biccentett aprót a fiú, majd kedvesen rám mosolygott. - Köszönöm, hogy segítesz nekem, még így látatlanban is - hálálkodott. - Kevesen tették volna ezt meg!