A Szövetség - Az 'Én, a szellem meg a vámpír' folytatása

🎃O K T Ó B E R 8.🎃

Bill a kandalló mellett szendergett, kezében ott lapult a fekete színű, gyönyös doboz. Kicsit tovább húzódott a nővéreknek való segítségnyújtás, mint azt vártam volna, így éjszaka három óra körül sikerült csak felkecmeregnem a padlásra. Egyrészt hálás voltam azért, hogy Bill kitartóan megvárt és inkább elaludt a padláson, mintsem visszatért volna a szobájába, másrészt viszont bűntudatom volt, hogy ilyen sokáig várattam magamra és még csak időm sem volt szólni neki, hogy késni fogok. Egy pár másodpercig még elnéztem, ahogyan egyenletesen lélegzik, mellkasa fel-le mozdulva, mert nem láttam őt ennyire békésnek, ennyire gondtalannak mióta megismertem. Ez volt az első, hogy Bill Lancaster nem aggódott, félt vagy bujdosott volna. Nem akartam elrontani az egyetlen olyan pillanatot az életéből, amikor kissé ő is megnyugodhatott. Ám nem volt más választásom, a dobozt fel kellett nyitnunk, s úgy éreztem, most már ő is tartozott nekem egy magyarázattal arra nézve, hogy mi volt ez a szív és miért kutakodtunk annyira görcsösen utána, hogy kihez tartozott és miért okozhatott volna visszafordíthatatlan károkat a varázslótársadalom számára. Válaszokra volt szükségem. És ezeket a válaszokat csak tőle kaphattam meg.

A vállát kezdtem el rázogatni, finoman suttogva a nevét közben. A fiú megrázkódott álmában. Nehezen nyitotta ki a szemét, hunyorított keveset, dörzsölte az említett területet. Aztán a tekintetünk összetalálkozott és megnyugodni látszott. Elmosolyodott.

- Tudtam, hogy jönni fogsz - mondta elégedetten, majd ásított egy hatalmasat. Megint átjárt a bűntudat, mert szegény itt fagyoskodhatott fent egész végig, s most még az álmot is elriasztottam a szeméből.

- Ne haragudj, hogy ennyit késtem, de a nővérek a segítségemet kérték és eddig tartott a dolog. Rémesek voltak! - borzongtam meg, a fiú pedig érdeklődve tekintett rám. Tényleg nem éreztem magam valami kellemesen a nővéreknek való segítségnyújtás után, leginkább azért, mert pakolászás közben csak még ellenszenvesebbek lettek számomra, mint azelőtt bármikor.

- Mit tettek? 

Megforgattam a szemeimet, készen arra, hogy visszagondoljak a felettébb hányingerkeltő viselkedésükre.

- Próbálták tisztára mosni a nevüket Beverly állapotával kapcsolatosan, természetesen. Biztos vagyok benne, hogy ezért állítottak meg pont engem. Úgy tettem, mintha megértő lennék és elfogadnám a magyarázkodásukat, de egy szavukat sem hittem el, túl negédesek voltak, túl elkeseredettek. Gyanúsak és azok is maradnak addig, ameddig be nem bizonyosodik az ártatlanságuk - zártam le a témát, majd a dobozra böktem. - Kinyitottad már?

- Nem - rázta a fejét a fiú kelletlenül, s láttam rajta, hogy igazat beszélt. - Féltem egyedül, szóval inkább megvártalak.

- Túl ártatlan vagy ehhez a világhoz - csipkedtem meg az arcát játékosan, majd amikor a doboz kinyílt és a szív ismét élénken, vörösen dobogott odabent, ráadásul hallani is lehetett hogyan ver egyet-egyet másodpercenként, mélyen Bill szemébe néztem. - El kell mondanod mi ez, Bill - suttogtam, mire a fiú lesütötte a szemeit. Összecsukta a dobozt, a kandalló kéményébe rejtve azt, majd súlyosan felsóhajtott.

- Jobb lesz, ha leülsz - húzódott félre, hogy elférhessek mellette a padlón, mire helyet foglaltam és le sem vettem róla a szemem. - Emlékszel, amikor felismertem Adrian nyakán a memóriatörlés jeleit, ugye? - nézett rám, az ujjaival játszadozva, mire ijedten bólintottam. Azt hiszem, ösztönösen volt az az első gondolatom, hogy összejátszik Adriannel és már a legrosszabb gondolatok jártak a fejemben. De kiderült, hogy tévedtem. Hatalmasat. - Nos... nehéz erről beszélnem bárkinek, te vagy az első akinek megnyílok erről, szóval... - köszörülte meg a torkát, majd egy utolsó nagy sóhaj után végre kibökte, amit szeretett volna. - Azért ismertem a jelet, mert a szüleimnek is van ilyene. Törölték az emlékeiket - nézett fel rám, szomorú mosollyal. - A szüleim börtönben vannak, rácsok mögött, már lassan két éve.