A Szövetség - Az 'Én, a szellem meg a vámpír' folytatása

🎃O K T Ó B E R 28.🎃

Csendesen és lassan másztuk meg a hegyoldalt, apránként, mintha tengernyi idő lett volna a tenyerünkben. Mondjuk a tudat, hogy a doboz újra a birtokunkban volt, meg is engedte nekünk ezt a nyugodtságot, viszont volt valami, ami miatt nem tudtam teljesen nyugton maradni mégsem. Kettő dolog is. Az egyik Beverly és Adrian lelki épsége, a másik pedig az átlátszó edény a tárolódobozban, amin a nevem szerepelt. Nem volt senki sem a közelemben akinél rá tudtam volna kérdezni, kivéve Adriant, de őt nem is mertem megszólítani vagy megzavarni. Egy szót sem szóltunk egymáshoz mióta nekiveselkedtünk a szikla csúcsának és az már legalább kettő és fél órája lehetett. Olyan volt, mintha végig egyedül lettem volna, mintha egyedül másztam volna meg azt a lélegzetelállító magasságot. A fáradtság minden szinten kiült az arcomra, a testemet gyengének éreztem, s szívem szerint az első fa mohás tövébe lefeküdtem volna, hogy aludjak egy kicsit. Egyáltalán nem volt egészséges, hogy még mindig fizikailag megerőltettem magam egy buta verseny miatt, aminek már értelmét sem láttam, sőt, készen álltam átadni a győzelem esélyét Adriannek. Jócskán rájárt a rúd a fiúra, legalább ennyi örömet okoztam volna az életében.

- Beszélgethetünk, Riley - hangja úgy zúgott a fülemben akár egy vízesés, s lelassítottam a lépteimet ennek hatására.

- Akarsz beszélgetni? - tettem fel a kérdést kissé bátortalanul, hiszen nekem nem volt semmi olyan mondanivalóm, ami halaszthatatlan lett volna abban a pillanatban. Ám Adrian megtorpant, felém fordult, s könnyekkel telt szemmel, üveges tekintettel meredt rám.

- Meghallgatnál? - kérdezte, hangja fojtott volt, mintha bármelyik percben eltörhetett volna, én pedig aprót bólintottam és a legközelebbi kidőlt törzs felé mutattam, ahol leültünk, s amint a fiú kizokogta magát a vállamon, rögtön meg is kaptam a választ arra, hogy milyen hatást gyakorolt rá a látott emlékhad. És Beverly reakciója. - Sosem fogja nekem ezt megbocsájtani. És ezt onnan tudom, mert én sem leszek képes soha többé megbocsájtani saját magamnak - szorította ökölbe a kezét, majd a tekintetével megkereste az enyémet. - Az a mániákus, ördögi gonoszság amit a szememben láttam megcsillanni, a hangomban hallottam, az az eszelős, gyilkos tervezgetés, a vad bosszúvágy, a határozott, kitartó gyűlölet fűtötte testem... újra átéreztem minden múltbeli érzést, amit az emlékeimben éreztem. Rosszul vagyok magamtól, Riley. Gyűlölöm magam, gyűlölöm magam! - temette a kezét az arcába, én pedig csak csendesen masszíroztam a hátát. Nem kellett volna, hogy meghasson, nem kellett volna a lelkemig hatolnia a szavának. De ez történt. És nem próbáltam meg többé harcolni ellene.

- Tudom, hogy nem mondhatok olyat, ami vígasztalni tudna és hogy a sajnálkozásom csak még szánalmasabb érzéseket keltene benned. Szóval egyet mondok, Adrian Hawthorne, de azt jól jegyezd meg: az én szememben fel vagy mentve a bűneid alól. És szívesen leszek az a barátod, aki meghallgat, bármi történjék is. Őszintén gondolom ezt. Akaratom ellenére is hozzám nőttél. Minél intenzívebbel lökdöstelek kifelé, te annál közelebb jöttél. Túl fogod élni. Túléled az őseidet. Egek, már huszonhárom vagy, szinte lejárt az az átok, ami nem is létezik. Hidd el nekem, Adrian. Ismerem a Halált személyesen, ő mondta nekem, hogy a kicsapongó életmódjuk vitte őket korán a sírba. De nézz magadra, annyira erős vagy! Azzal, hogy egy művelt, mindenre elszánt ember lett belőled, máris megtörted ezt a nemlétező generációs átkot. Sokkal több vagy annál, mint amit hiszel magadról, Adrian! Felejtsd el azt a szégyenfoltot a múltadból. Bátor dolog volt tőled szembenézni vele, de ennek legyen vége! Hagyd a múltban amit ott kell hagyni. A jövőd útja fényekkel van kikövezve. Az lehetsz, aki lenni akarsz és ehhez nem szükséges sem az enyém, sem pedig más megbocsájtása. Most pedig töröld le a könnyeket, hadd fejezzük be ezt a versenyt, egyszer, s mindenkorra! - álltam fel a törzsről, büszkén nyújtva felé a kezemet. A fiú csak hitetlen, vizenyős szemekkel nézett rám, tekintetében ott csillogott az, hogy minden szavam egyszerre lepte meg és töltötte el őt affekcióval. De nem volt idő az érzelgősségre: be kellett fejeznünk a versenyt.