"Veled vagy ellened?"
Amikor Riley Sabrina Addington megkapja a halványrózsaszín, aranypecsétes borítékot 2018 novemberében, amelyben arról értesül, hogy egy különleges képzésen vehet majd részt öt másik mágustársával a Boszorkánynővérek Társaságána...
A szobában hagyták a kavargó üstöt, hadd lássam csak, hogyan kotyvasztják össze belőle Kandake lelkét, hogy aztán a szívemet kitépve, lelkemet a szemétbe hajítva kicseréljenek, őt ültetve a testembe. Sosem voltam igazi hívő, de abban a pillanatban magamban könyörögtem a Fennvalóhoz, hogy küldje utánam a Halált. Szó szerint. Mert ha Tom ott lett volna mellettem, ha előre megsejtette volna a halálomat, talán még lett volna esélyem arra, hogy valaki a segítségemre siessen. Talán. De ez nem így működött, Tomnak temérdek volt a dolga, biztos voltam benne, hogy az utolsó másodpercben ér majd el hozzám, ami talán már túl késő lesz. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy a szeretteim és a barátaim sosem fogják megtudni hogy hová lettem vagy ha igen, akkor valószínűleg csak szellemként. Lett volna erre lehetőség egyáltalán? Szellemként visszatérni? De hiszen miért ne lett volna? Mert ahogyan annakidején Edward, úgy most én is gyilkosság áldozatává készültem válni, egy merényletévé. Nem én kerestem magamnak a halált: a halál keresett magának engem, még ha nem is a szó meg a személy legteljesebb értelmében. Az egyetlen dolog, amit a kényszerzubbonyban tenni tudtam, az az volt, hogy felhúzzam a lábaimat és homlokomat a térdemnek támasszam. Próbáltam egy búcsúlevelet megfogalmazni magamban, valamit, amivel majd szellemként könyöröghetek a többiek bocsánatáért, de minden szép gondolat és fogalom elhagyta az elmémet, helyüket pedig a sötétség és az elveszettség foglalta el, melyek átvették az irányítást nem csak az elmém, de a teljes testem fölött. Úgy éreztem magam, akár egy üres páncél: próbáltam keménynek tűnni kívülről, de belül nem volt semmim. Hiába próbáltam varázslattal, telekinézissel kiszabadulni, túlságosan csekély volt az erőm a szoba sötét mágiájához képest, ami csöpögött a gonosz aurától. Egyedül túlságosan gyenge voltam, túlságosan védtelen. Egy szánalmas, emberi hulladék. Semmi több. Ennyit a világ hőse címről: sosem tudtam ilyen helyzetekben megvédeni magam.
- Ne keseregj így, bogárkám, öregít a sok aggódás! - hallottam meg egy ismerős hangot a teremben, s túlságosan hirtelen és ösztönösen kaptam fel a fejem. Már az gyanús volt, hogy nem hallottam senkit bejönni az ajtón, ám amikor a szemem megszokta a jövevényt és annak lebegését, rögtön egy páni félelem kapott el, szemeim elkerekedve nézték végig az alakját. Csak a Báróra tudtam gondolni, akaratomon kívül is, s arra, hogy hallgatnom kellett volna rá, hogy a medaliont ott kellett volna hagynom nála a hajón. Egyértelmű, hogy Candance sosem adta vissza neki. Nem adhatta, hiszen ő lebegett előttem, teljes pompájában, vöröslő haja lampionként világított a félhomályban, nyakában pedig ott virított a latin betűs medalion, mint macskaszem az éjszakában.
Nem is értettem, hogyan nem eshetett le egyből, hogy Kandake egyenlő Candance-el, hiszen a nevük is hasonlított, rendkívül árulkodó volt. Talán az tévesztett meg, hogy Candancet jó és segítő szellemnek hittem, még annak ellenére is, hogy a labirintus mellett ólálkodott, ami köztudottan az a helyszín volt, ahol Billel a szíves dobozra bukkantunk. Ezt kereste, a saját szívét, még azt is megkockáztattam volna, hogy ő suttogott nekünk aznap éjszaka. De a feladatunk során Beverlyvel meggyőzött, a közvetlensége és a familiaritása ösztönösen bizalomgerjesztő volt. Pedig ő csak egy báránybőrbe bújt farkas volt: egy vérengző, sötét Úrnő a középkor pokoli múltjából.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Te... - remegtek az ajkaim beszéd közben. Ki sem tudtam mondani a gondolataimat, pedig lett volna pár dolog, amit az orra alá dörgöltem volna. A gaztettei súlya, a szívtelen kegyetlensége felülmúlhatatlan volt. Már teljesen más szemmel néztem rá, nem tudtam a jót látni benne, még úgy sem, hogy szelíd volt az arca.
- Meglepődtél? - mosolyodott el lágyan, közelebb sétálva hozzám. - Oh, pici Riley! Erős lány vagy és határozott is, céltudatos. De naiv, rettenetesen naiv és szánalmas. Ez nem illik egy Manchard-leszármazotthoz, nem mondom, csalódtam a fajtámban! - rázta meg a fejét hevesen, s ez volt a második olyan pontja a napnak, amikor majdnem kiugrott a szívem a helyéről és már-már félrenyeltem a nyálamat. A meglepetések estéje volt ez, de ilyen meglepetést senkinek sem kívántam, még a legrosszabb ellenségeimnek sem.
- Mit mondtál? - szinte suttogva tettem fel a kérdést. Kandake szája hatalmas vigyorra húzódott, mintha egész életében csakis erre a pillanatra várt volna. Büszkén fogott bele a mesélésbe, felhúzótt orral bámult bele egyenesen a szemembe, tekintetével felperzselve a lelkemet. Nem akartam, hogy a testembe kerüljön, nem akartam, hogy kihasználja azt, hogy meggyalázza.
- Jól hallottad - bólintott kimérten. - Te egy Manchard vagy, bogaram. Nemesi vér csörgedezik az ereidben, hiszen családi vérvonalunk egészen a középkorig vezethető vissza. Ugyan nekem nem voltak gyermekeim, a nővéremnek igen, te is az ő vonalához tartozol. Persze a családunk neve és presztizse sokat változott az évek során, de élünk és virulunk! Mondjuk az édesanyádban is hatalmasat csalódtam, reménykedtem benne, hogy tisztán tartja majd a vérvonalat, Andrew Truman sokkal jobb választás lett volna egy egyszerű, halandó férfinél, de hát én nem szólhattam bele! - tárta szét a karját a nő ingerülten. - Na miért nézel így rám, elvitte a cica a nyelved?
Bár vitte volna - gondoltam akkor magamban. Még az is jobb lett volna, mint azzal szembesülni, hogy egy vérengző, szadista sorozatgyilkos leszármazottja vagyok, hogy az énem egy része az övé is volt. Hogy ha ő nem lett volna, én sem lettem volna, nem léteztem volna sosem. És ha Kandakében létezett sötét mágia, az csak egyet jelenthetett...
- Ezért kell neked a testem - motyogtam magam elé erőtlenül. - A vér miatt. Van bennem fekete mágia, nem igaz? Talán nem akkora mértékben mint benned, de van. Alapból a nővéred is ezzel született? Vagy te fertőzted meg az ő lelkét is? Mondd csak, hány életet tettél tönkre ezidő alatt? Nem volt elég? Miért kell tovább bántanod, miért kell tovább pusztítanod és ölnöd. Nem volt már elég? Menj vissza a Pokolba, oda, ahová tartozol. Az a medalion neked szól: te temesd el az életed, nincs már helyed ezen a Földön!
Kandake elmosolyodott, valamiféle vad, csalhatatlan mosollyal. Mintha élvezte volna, hogy szenvedek miatta, szadista képe örökre beleégett a retinámba.
- Igen, a nővérem tisztességesebb volt nálam, őt valóban én fertőztem meg, remek megfigyelés! - bólogatott. - Ő is azok között volt, akik megpróbáltak megállítani, de végül mellém álltak, ha akarták, ha nem. Ez veled is így lesz, mert húsom és vérem vagy - jelentette ki, mellém guggolva. - Ennélfogva a tökéletes gazdatest számomra, ez ellen pedig nem tehetsz semmit, örökké az én foglyom marad már ez a kis, csinos pofi. De ne félj, nem fogom bántani! - áttetsző ujjai keresztülestek az arcbőrömön, de még így is érezni véltem egy hűvös fuvallatot magam körül. Arcon köptem volna őt minden további nélkül, ha nem lett volna áttetsző, ha nem lett volna halott és elérhetetlen. - Kesztyűs kézzel bánok majd vele. Örökké ilyen üde és fiatal marad. A barátaid vére által! - mosolyodott el, mintha a világ legtermészetesebb, legédesebb mondatát ejtette volna ki a száján.
Én viszont csak a kavargó üstöt voltam képes nézni, s már értettem, mit érezhetett Harry Potter akkor, amikor Voldemortot támasztották fel ugyanígy. Csakhogy ott nem ő volt az áldozati bárány. Testileg legalábbis nem.
