A Szövetség - Az 'Én, a szellem meg a vámpír' folytatása

🎃O K T Ó B E R 14.🎃

- Ohohó, izgalmas nap lesz ez a mai, gyertek csak be, gyertek! - terelgettek bennünket a tanterembe reggel a nővérek, akik a szokásosnál is energikusabbnak és izgatottabbnak tűntek. Bár sejthettük volna, hogy mire fel voltak ennyire nagyon izgatottak, a tegnapi nap fáradalmait méf mindig nem sikerült kihevernem, így nem igazán jutott el az agyamig a lelkesedésük tárgya. - Holnap lesz az utolsó páros feladatos napotok! Tudjátok ez mit jelent, nem igaz?

Mindenki csak síri csendben meredt a két nőre, látszólag egyikünk sem tudta eldönteni hogy miért voltak ennyire túlbuzgók, vagy csak egyszerűen nem akartak válaszolni nekik. Mindannyiunknak megvolt az oka rá, hogy gyűlöljük őket, egytől egyig, kivétel nélkül. Biztos voltam benne, hogy még Felicity is teljes megvetéssel tekintett rájuk, amióta a nővérek letagadták a bájitala szabotációját. 

- Hát holnapután végre megkötjük a vérzszerződést! - kezdett el tapsikolni Amethyst. - Végre valahára, hivatalosan is egy Szövetséggé váltok, hát nem izgalmas?

- Ezt kötelező? - vonta fel a szemöldökét Adrian, gyorsan közebeszólna.

- Nem kötelező, de erősen ajánlott - válaszolt neki Dorothea.

- És ha valaki nem szeretné? 

A nővérek már-már ijedten néztek össze Adrian kijelentését követően. Erre biztosan nem számítottak. Az pedig még nevetségesebb volt, hogy én magam is, teljes mértékben egyetértettem a fiú hozzáállásával, s valahol bántam is, hogy nem nekem jutott eszembe először ezekkel a kérdésekkel bombázni a nővéreket.

- Ne butáskodj, Adrian, nem azért gyakoroltatok és harcoltatok az utóbbi két hétben, hogy ne vigyétek véghez ezt! - kuncogott Amethyst. - Hát persze, hogy szeretnétek, ez egyszeri alkalom az életben.

- És ha valaki tényleg kihátrálna? - tettem karba a kezeimet én is. - Nem tudnának semmit sem tenni.

- Valóban nem - húzta el a száját Dorothea is. - Senki sem kényszerít benneteket erre. De ahogyan azt Amethyst is megmondta, ez egy egyszeri lehetőség az életben. Ha most nem éltek vele, soha többé nem lehet részetek benne. Ilyen szintű képzést nem kaptok másoktól. Lehet azt hiszitek, hogy a varázstársadalom hatalmas és tele van lehetőségekkel, de a valódi tehetségek száma elenyésző. Ti mind azért vagytok itt, mert különlegesek és kiemelkedőek vagytok a varázslás egy-egy területén vagy több területén is. Rendkívüli szerencsének köszönhető az ittlétetek. Én a helyetekben átgondolnék minden eshetőséget, végtére is sokat köszönhettek ennek a képzésnek, ha most még nem is látszik, majd a jövőben rá fogtok jönni! - zárták le a "vitát", s mindannyian bosszúsan foglaltuk el a helyünket a tanteremben.

Ám a feszültséget egész nap tapintani lehetett. Úgy hiszem, egyikünk sem tudott nyugton ülni a holnaputáni szövetségkötés tudatában. Én és Beverly csendes, de sokatmondó pillantásokat küldtünk egymás felé szüntelenül, Colby a tolla szélét rágcsálta és pöcögtette idegességében, Felicity a körmével kopogtatta a pad sarkát, Adrian pedig végig szkeptikus vigyorgásokkal és szellemes beszólásokkal ajándékozta meg a nővéreket. Egyedül Bill hallgatott begubózva, de ez az ő stílusa volt, az ő személyes védekezési mechanizmusa az őt érő hatások ellen.

- Na Riley, úgy néz ki, holnap végre partnerek leszünk, már alig várom! - nézett rám kacsintva Colby, amint végre valahára elhagytuk a tantermet délután, majd felém tartotta az öklét egy ökölpacsira, amit készségesen viszonoztam is neki. Jó volt tudni, hogy holnap egy verhetetlen ász lesz a partnerem, hiszen tudtam, hogy Colbynak és Adriannek volt a legtöbb bónuszpontja hatunk közül, amit nem is csodáltam. Ugyanakkor tisztában voltam azzal is, ha vele leszek, az én esélyeim is megnőnek, hogy felcsússzak azon a bizonyos, képzeletbeli tabellán.