A Szövetség - Az 'Én, a szellem meg a vámpír' folytatása

🎃O K T Ó B E R 31.🎃

A tudat, hogy ismét pengeélen táncoltam a Halállal feldolgozhatatlan volt. Olyannyira, hogy amikor Tom megjelent a szobában, megragadva az arcomat, sietősen mellém guggolva, az agyam fel sem fogta mi történik. Olyan volt, mintha a nemlétező éterben forgolódtam volna csupán, mintha az életet már előre kiszipolyozták volna belőlem.

- Mit művelsz, Riley? - kérdezte értetlenül. Először láttam őt aggódni igazi félelemmel, először láttam az arcát ennyire cudarnak. Mintha egy egész világ dőlt volna össze benne. - Fel kell kelned! - utasított, mintha ez lett volna a világ legegyszerűbb dolga.

- Nem megy, moccanni sem bírok! - hangom a sírás határát súrolta, szememből a feladás kétségbeejtő fénye csillogott.

- Nem most kell meghalnod. És nem most fogsz meghalni, szedd össze magad! - indítványozta.

- Oldozz el és akkor talán meg tudom tenni - kértem, de Tom csak a fejét rázta.

- Nem lehet, nem vagyok valójában itt. 

- Hogy?

- Nem vagyok itt, Riley. Álmodsz - felelte a férfi, megigazítva a zakóját. - Tudod te hányan képesek megidézni álmukban a halált? Rettenetesen kevesen. De te most ezt teszed, az agyad még a bekövetkező elmúlás előtt beleprojektál engem az agyadba. 

Meredten pislogtam rá, nem teljesen értve a szavait.

- És ez mit jelent? - tettem fel a kérdést.

Tom elengedte az arcomat, majd felállt mellőlem.

- Azt, hogy visszafojtod a potenciálodat. Visszaszorítod, ahogyan a gát a vizet. A Halált megidézni így csak három ember volt képes egész életében: Candance Manchard, Silvester Vladimirov és Maximus Mowry, mindhárman különböző okokból. Te vagy a negyedik ilyen személy. Táplálkozz a sötétségből, Riley. Ne félj tőle! Mert a sötétség nem csupán az ismeretlen kikövezett útja, hanem a lehetőség mellékutcája is. Élj vele! - fordult el tőlem, az ajtó felé sietve.

- Tom, várj már, mit jelent ez az egész? Mit akartál ezzel mondani? Tom, könyörgöm, ne hagyj magamra! - kezdtem el zokogni magatehetetlenül, a nevét sikítva. - Tom!!!

- Táplálkozz a sötétségből, Riley! - torpant meg az ajtóban, de már nem nézett vissza rám. - Táplálkozz a sötétségből!

Hörögve ébredtem meg másodpercekkel később, levegő után kapkodva. A mellkasom szúrt a fájdalomtól, a fejem szablyaként hasogatott, s a teremben olyan sötétség volt, hogy még az orromig sem láttam. Az egyedüli amit éreztem az az üstben fővő, pokoli bűz volt, ami közvetlenül a szoba másik sarkából jött, teljesen elárasztva az egész helyiséget. Hogy ezzel a módszerrel akartak megölni vagy csak tényleg azért volt bent, hogy legyengítsen még számomra is kérdéses volt, de mindenképpen megtette a hatását, az undor és a halálfélelem keserű egyvelegét éreztem lefolyni a nyelőcsövemen. Okádni tudtam volna tőle, s az, hogy sötétségbe borították a termet, még rátett egy lapáttal a hangulatomra. A halál küszöbén állva, a nyakadban érezve a halandóság hűvös fuvallatát... ezúttal újszerűbb volt mint a korábbi két alkalommal. Sem az Árny legyőzése, sem Adrian merénylete nem töltött el olyan rettegett érzésekkel mint ez az eset. Ez már túlságosan profi szint volt, túlságosan egyedi módon kivitelezett.

Táplálkozz a sötétségből...

Meg mertem volna esküdni rá, hogy ez nem az emlékem volt, hanem egy suttogó hang a sötétség mélyéből. Próbáltam a szememmel kutakodni a forrás után, de a feketeségen és a füstön kívül semmit sem láttam. Nem láthattam.

Táplálkozz a sötétségből...

Fogaim villámgyorsasággal harapdálták a halott bőrt az ajkamról, vér tódult rá az ízlelőbimbóimra, torkom már száraz volt a sok nyeléstől, úgy éreztem, nem is kell már bejönniük a nővéreknek befejezni amit elkezdtek: a kétségbeesés előbb fog végezni velem.