"Veled vagy ellened?"
Amikor Riley Sabrina Addington megkapja a halványrózsaszín, aranypecsétes borítékot 2018 novemberében, amelyben arról értesül, hogy egy különleges képzésen vehet majd részt öt másik mágustársával a Boszorkánynővérek Társaságána...
Adriannel csak előre meneteltünk, egyre mélyebbre és mélyebbre az erdőben. Olyannyira sötét és hűvös volt odabent, hogy hallani lehetett a szél süvítését és a vizes fenyőtűlevelekről folyamatosan ránk zuhant az eső. Hiába voltunk rétegesen öltözve, mindketten vacogtunk, míg Adrian egy fáklyát nem varázsolt mindkettőnk kezébe és így folytattuk az utat. A nővérek eredeti elképzelése az lett volna, hogy fej fej mellett haladjunk, lehagyjuk egymást, hogy magas legyen a versenyszellem... de csupán induláskor tettünk úgy mintha apait-anyait beleadnánk, aztán ötszáz méter után megálltunk és sétálva folytattuk tovább. Órák óta bóklásztunk már, néhányszor megálltunk megpihenni, eszegettünk egy kicsit, hallgattuk a madarak csicsergését és próbáltunk felállítani egy logikus tervet a fejünkben. Adrian azt javasolta, hogy éjfélkor teleportáljunk, mert így egyrészt a sötétre hivatkozva azt hazudhatjuk majd, hogy az erdőben jobbnak láttuk az éjszakázást, másrészt pedig az embertömeget is elkerülhettük vele így a Minisztériumban. Igazat adtam neki mindenben, valóban ez tűnt a lehető leglogikusabb megközelítésnek.
- Megállunk picit? Szúr az oldalam! - kértem a fiút, mire ő rögtön eleget is tett nekem. Egy fa oldalának támaszkodtam, elkezdtem mély levegőket venni, de a fájdalom nem akart enyhülni, én pedig magatehetetlenül próbáltam leszorítani a kezemmel azt.
- Ennyire fáj? - nézett rám a fiú aggodalmasan. - Van nállam kenőcs, ha gondolod odaadom - vette le máris a válláról a táskáját, de én megállítottam.
- Nem szükséges, biztosan csak beszorult a levegő! - utasítottam el, majd leereszkedtem a fa tövébe, s az egyik kiálló gyökéren foglaltam helyet.
- Nem tűnik okésnak a dolog - húzta el a száját Adrian, majd leguggolt elém. - Mit érzel?
Túlságosan kiülhetett a fájdalom az arcomra, ha ennyire feltűnő volt a küszködésem. De nem tehettem volna, baromira hasogatott a fájdalom, s már-már a levegőt is kapkodtam félelmemben.
- Mintha egy bikaviadal játszódna le az oldalamban - vallottam be. - Szerintem ez... több lehet mint... egy sima levegő beszorulás... - mondtam elkeseredve.
- Hozzáértél valamihez ameddig jöttünk? Bármi mérgező növény? Vagy allergia?
Az összes kérdésére fejrázással reagáltam. Az oldalamhoz maximum csak a tűlevelek értek, de azokra nem voltam allergiás. Másról volt itt szó, s miközben azzal küszködtem, hogy el ne ájuljak a fájdalomtól, kétségbeesetten próbáltam meg visszagondolni arra, hogy mit is tanultunk az idei órákon. Kínzó fájdalom, kínzó fájdalom, kínzó fájdalom... gyerünk már, Riley!
- Ez egy átok! - kiáltottam fel, amint végre megvilágosodtam. Még Dorothea óráján hangzott el, hogy a hirtelen jövő, erős fájdalmakat sokszor átkok eredményezik, ami azt jelentette, hogy ez vagy az erdő egy újabb trükkje, vagy a nővérek egy szemét és gerinctelen húzása volt. Így vagy úgy, ez már a sokadik fájdalommal és rettegéssel való találkozásom volt a héten és ebből nagyon elegem volt.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Igazad lehet! - csúszott hozzám közelebb Adrian majd a kezét nyújtotta felém. - Emlékszel az ellenátokra?
- Azt hiszem - nyögtem ki valahogy a fájdalmak közepette, majd megragadtam a fiú kezét. Már egyáltalán nem volt idegen az érintése, sem taszító, sem pedig bizonytalan. A lényem egy része utálta azt, hogy megkedvelte Adriant, a másik része viszont büszke volt arra, hogy esélyt adott neki. Próbáltam szétválasztani a két személyiségét a fejemben, mintha egy különálló emberrel álltam volna szemben.
- Háromra! - mondta óvatosan, majd bólintott. - Egy, kettő, három: Ut auferat maledixerit!
- Ut auferat maledixerit!Ut auferat maledixerit!Ut auferat maledixerit! - mondtam én is vele egyszerre, becsukva a szemem és erősen koncentrálva. Tudtam, az ellenátkot addig kellett kántálni, ameddig az erős fájdalom el nem tűnt teljesen. És szerencsére működött! Az biztos, hogy legalább százszor kellett elkántálnunk a dolgot, de legalább egy olyan negyed óra múlva már megszűnt a fájdalom és újra lélegzethez tudtam jutni.
Megköszöntem Adriannek a segítséget, majd a fiú azt javasolta, hogy jobb lesz, ha éjfélig itt táborozunk le, hogy pihenni tudjak. Egy percig sem ellenkeztem, s ameddig ő tüzet gyújtott, hogy megmelegedhessünk, addig én ittam néhány korty vizet, hogy megszűnjön a fájdalom okozta utóhatás, azaz a remegés. Elképzelni sem tudtam, hogy miért pont én lettem kipécézve, de abba biztos voltam, hogy jobb volt az, hogy nem váltunk szét Adriannel. Ha egyedül kellett volna végigszenvednem ezt, valószínűleg nem sikerült volna kilábalnom belőle. Hiába is tagadtam: ketten sokkal erősebbek voltunk.
- Mondtam, hogy a fiúdnak nem kell aggódnia - szólalt meg Adrian kis idő múlva, hogy megszűntesse a csendet.
- Hayden a neve. És még egyszer köszönöm, tényleg! - hálálkodtam, mire a fiú a fejét rázta.
- Nem került semmibe. Ő is emlékszik rám, ugye? - kezdte el a cipője orrával kapargatni a talajt.
- Hayden? Igen, emlékszik. Már akkor nem bízott benned, amikor először találkoztatok annakidején. De ne aggódj, nem fog ártani neked, már lebeszéltem vele! - kuncogtam, s ez a fiút is egy apró mosolyra késztette.
- Figyelj, lehet, hogy ez most nagyon izé kérés lesz, de legközelebb be tudnál majd mutatni Edwardnak is? Meglehet, hogy fél tőlem és én is feszélyezetten érzem magam a vele való találkozástól, de muszáj lesz bocsánatot kérnem tőle is. Úgy érzem, hogy addig nem nyugodhat meg a lelkem, ameddig le nem zárom ezt mindenkivel. Ez az unokatestvéredre, Alexára is vonatkozik! - piszkálgatta meg a tüzet egy ággal, mire én csak felsóhajtottam.
- Eddienek szíves-örömest bemutatlak, ő itt is van most a kastélyban, ellenben Alexával már egy éve nem beszéltem és csak annyit tudok róla, hogy már nem az Államokban él. Elköltözött, valahová messzire, hogy távol legyen tőlem, hogy ne árthasson többé nekem és a családomnak. De próbálj meg írni neki, Alexa Haywoodként találod majd meg őt a social media felületeken. Csak ne ijeszd meg, kérlek! Valószínű, hogy egyből tiltani fog.
- Meg is érteném, ha ezt tenné! - sóhajtott fel a fiú is, megvakarva az állát. - Folyton azon morfondírozom, hogy van-e bármi más a múltamban, amiért bűnhödnöm kellene? Valami más is, ami előttetek történt? Folyton azon rágódóm, hogy valaminek még biztos lennie kellett, mert ha ilyen gaztettre voltam képes, akkor biztosan volt egy múltam is hozzá. Biztosan...
Nem tudtam mit válaszolni erre, úgyhogy csak becsuktam a szemem és próbáltam elveszni a gondolataimban, abban, hogy hamarosan lezárhatjuk ezt az ügyet. Ha megtaláltuk a dobozt, minden egyszerűbb lesz, s talán Adrian múltját is le tudjuk majd zárni egyszer és mindenkorra.
A nagy elmélkedés közben elaludtam, s arra ébredtem fel, hogy a fiú a vállamat rázogatja.
- Riley, éjfél van, indulnunk kell! Add a kezed! - nyújtotta ki felém hosszú ujjait, én pedig kábán, de aprót bólintottam, majd habozás nélkül megragadtam azt.
De elfelejtettem becsukni a szemem.
És ami következett, az émelykeltő élmény volt számomra.
